Urbán - Szabó Béla: Szerelem

Urbán - Szabó Béla: Szerelem


Nem ment gyorsan, általában nyolcvannal, ritkábban kilencvennel. Holott legszívesebben repült volna. A két találkozási idő a végtelennek tűnt.

Andikától, a fodrászától, ahogy kiért a főútra, balra fordult, erre kellett menni Géza felé. A távolságot időben és kilométerben is mérte, az adott helyről már tudta, hogy még hány kilométer, hány perc.

Géza biztosan ott van már valamelyik ablaknál. Várja. Nemsokára fogja hívni, hogy van-e hely a ház előtt parkolni.

Napok óta azon tépelődött magában hogyan mondja el Gézának. Már rég el kellett volna mondania neki, minél tovább várt, annál nehezebb volt. Erre a mulasztása ébresztette rá, mikor a pécsi doki mondta, három napra kórházba kell mennie.

Mit szól majd Géza? Mit szól majd, hogy eddig nem beszélt a betegségéről? Megértő lesz vagy szemrehányó?

Kavarogtak a fejében a gondolatok. Tudta, hogy a maga dolgát nehezítette meg.

Ahogy fogytak a kilométerek, egyre inkább örült... Már csak kilenc kilométer...

Megcsörrent mobilja, Géza volt.

- Szia, drága szerelmem!

- Szia, szia... Képzeld, mindjárt következik a négy kilométeres tábla...

- Jaj, de örülök!

- Én is...

- Képzeld, van üres parkoló...

- Jaj, de jó... Tíz perc és ott vagyok.

Mire kiszállt a kocsiból, Géza már várta a lépcsőházajtóban.

Megszaporázta lépteit. Géza egyszer azt mondta, úgy közeledett ilyenkor felé, mintha repülne. A kopogó szapora léptek árulkodtak a járásáról.

Az ajtóban megölelték, megcsókolták egymást, ezt folytatták a lakás előszobájában is, mikor becsukták maguk mögött az ajtót.

x x x

Amikor napok, hetek után találkoztak, le se bírtak szakadni egymásról, egymás szájáról. Ilyenkor nem bírtak betelni egymással. Mondanivalójuk is rengeteg volt, de lépten-nyomon egymás szájában fojtották el a szót egy-egy csókkal.

Ilyenkor repült az idő. Észre sem vették, közben órák teltek el. Valójában el se tudták mondani a másiknak, mit akartak. Jobb volt a másikat csókolni, szeretgetni, és erre ki akartak használni minden percet.

- Vacsizni kellene - így az egyikük.

- És lassan feküdhetnénk is - így a másikuk.

Nagyon nehezen akaródzott egymás karjaiból kibontakozniuk, még a vacsoraidőt is sajnálták maguktól.

Aztán lassacskán mégiscsak túl lettek az esti rituálén és amilyen gyorsan lehetett ágyba kerültek.

Végkimerülésig szerelmeskedtek. Mindig volt mit fölfedezniük a másik testén. Lubickoltak egymás szerelmében, a gyönyörrel pedig nem bírtak betelni.

Egy idő után fáradtan nyúltak el az ágyon, úgy érezték, fáradtak és nagyot fognak aludni.

x x x

Fáradt volt, nagyon fáradt.

"Úristen, egy ilyen szerelembe esős este után az volna a csoda, ha nem így lenne" - gondolta.

Géza csendesen szuszogott mellette. Most valahogy irigyelte. Ő meg itt tépelődött magában, fogalma sem volt, mit tegyen. Mégiscsak meg kell mondania Gézának, meg kell osztania vele ezt a terhet.

Ha tudná, mi lesz a reagálása? Megértő lesz? Elfogadó? Nem is érti, hogy miért nem szólt már eddig? ...

De hát még a családtagjai se tudják! A fia annyit tud, hogy valami problémája lesz... A részleteket, a teljes igazságot még ő sem...

Náluk nem szokás a családon belüli megértés. Ha valaki gyenge vagy beteg, azt leírják...

A barátnőitől, ismerőseitől hallja, másutt sem jobb a helyzet.

A gyengén, a betegen nem segíteni kell, hanem inkább még taszítani rajta egyet. Ez lett a trendi. Lehet, hogy ezért nem mert még szólni Gézának, nehogy kiderüljön, ő is ilyen.

Csak forgolódott, tanácstalan volt. Fogalma sem volt, hogy mennyi idő telhetett így.

Hirtelen elhatározással döntött, elmegy, a kulcsot majd bedobja a levélnyílásban. Majd megmagyarázza e-mailben vagy elmondja telefonon.

Sajnálta Gézát, nem értette magát, hogy miért bonyolódott ebbe kapcsolatba bele.

Az ágy szélére ült. Kis idő múlva készült felállni, mikor Géza megfogta a jobb kezét.

- Mi baj, Milcsike? - kérdezte azon a kellemes és mély tónusú meleg hangján.

Pár percig csendben voltak.

x x x

A csendet Géza törte meg.

- Mi baj, Milcsike? - Megsimogatta a hátát. - Nem érzed jól magad?

Megfogta a jobb kezét.

- Haza megyek... - szipogta.

- Haza? - csodálkozott Géza.

- Haza...

- Most?! Éjjel?

Géza egyik csodálkozásból a másikba esett.

- Ne csináld már! Valami magyarázatot adjál már, légy szíves.

Milcsike magába roskadva ült az ágy szélén.

- Nem tudom, hogy találkozhatunk-e többet?... A jövő héten kórházba kell mennem... Beteg vagyok...

- És miért akarsz elmenni?

- Ezért... És úgy sem fogsz szeretni...

- Miért ne szeretnélek azért, mert beteg vagy?

- Azért nem szeretsz majd, mert beteg vagyok... Nem kell, hogy szeressél, mert beteg vagyok...

- Ne beszélj már butaságot! Milyen embernek tartasz! Milyen embernek!

Megpuszilta a nő kezét.

- Gyere, bújj vissza mellém, nehogy megfázzál!

Milcsike engedelmeskedett, amennyire csak tudott, odakucorodott Géza karjaiba. Érezte, hogy szétárad rajta, benne a férfi szeretete.

- És akkor most mondd el, légyszi, hogy akkor most mi van?

Milcsike suttogva, szipogva belekezdett mondandójába. A betegségéről csak annyit mondott, hogy tüdejével van baj és Kecskemétre, Pécsre jár kezelésre, és talán majd Pestre is fog.

- És miért gondoltad egy percig is, hogy nekünk emiatt szakítanunk kellene?

- Mert én így gondoltam...

A férfi úgy szorította magához a nőt, hogy attól félt fájni fog neki.

Próbálta megérteni Milcsikét, de nem nagyon ment neki, annyit legalább elért, hogy megnyugodott...

Úristen, milyen élete lehetett, van ennek a drága nőnek, hogy egyáltalán ilyesmi az eszébe jut!

Nem hagyták a gondolatai.

Hogy merjek én így beszélni a bajomról, vagy bármilyen problémámról, ha ez a reakciója, hogy szakítsunk...

Nem tudta mit gondoljon, mit merjen gondolni. Abban az egyben biztos volt, most még jobban szereti Milcsikét, mint pár órával korábban.

Fogta, szorította magához, mintha attól félne, nehogy elrepüljön az ő csillagmadara.

x x x

Nem tudta hogyan értékelje Géza reagálását. Az is érthető lett volna, ha felháborodik, hogy csak most szól, hogy szó nélkül elment volna, otthagyja éjnek évadján.

Nem háborodott föl, sőt, még ő nyugtatta, hogy nincs miért nyugtalankodnia. Eszébe nem jutott volna ilyen, mint szakítani, felháborodni.

Jó volt Géza karjaiban megnyugodni, lenyugodni. Még mindig jobb százszor, mint most úton hazafelé az éjszaka kellős közepén.

Hogy lehetek ilyen hülye? Miért parázok mindig? Miért nem tudom elfogadni, hogy szeret valaki, és viszont szeret még így is? Szeret valaki így is...?

Mindennel, mindenkivel szemben lehet kétségeket támasztani... Mindenki megkérdőjelezhető, az érzései, az őszintesége...

Mit jelent a bizonyosság?

Az is csak egy hit... Addig biztos, amíg nem fogalmazunk meg kétségeket vele szemben...

Vagy elfogadja, hogy ez az ember szereti, vagy mindig lesznek kétségei... Néha olyan érzése volt, hogy volt férje bűneiért is ezt a férfit bünteti...

Itt van Géza és az ő a nagy szeretetével, szerelmével, és nem tud mit kezdeni... Miért, holott mindig erre vágyott...?

Géza ölelésében jó volt, de nyomasztották a gondolatai... Tudta, hogy helyette senki nem fog dönteni.

Félt, hogy megint rosszul fog dönteni előbb-utóbb, és cserbenhagyja azt, aki úgy szereti, mint még soha... és akkor boldogtalan lesz mindörökké.

Egy kis boldogság neki is jár... És ezt az embert nagyon szereti, ezt ő is mondta, hogy érzi, tudja...




Szerkesztette: Budai Orsolya

Képek forrása: Pinterest


www.orsolyabudai.com

-

Legyél te az első, aki értesül az újdonságokról!