Várhegyi István - Keresztút

Várhegyi István - Keresztút



Mindenki életében vannak szenvedések, botlások.

Mindenki találkozik életében elutasítással, ítélettel.

Mindenki szembesül a halállal,

ezért minden ember élete egy keresztút.

Olyan út ez, amelyet végigjár minden halandó,

a végállomás mindenkinek azonos

függetlenül attól, hogy ki mekkora utat tett meg.


Kép forrása: Pinterest
Kép forrása: Pinterest



I. Állomás

Elgondolkodtató, mennyi Pilátus lakozik bennünk. Meggondolatlanul, alaptalanul a tényeket és a realitást félretéve apró előnyök halmazának birtoklásáért nap mint nap ítélkezünk mások felett. Kérdéseket teszünk fel magunk igazolására, de a válaszokra nem vagyunk kíváncsiak.

Nem vagyunk kíváncsiak egymásra, mert ha odafigyelnénk, akkor nem ítélkeznénk. Nem háríthatnánk másra a döntéseink következményeit. Rádöbbennénk, hogy az általunk megítélt, elítélt sem kevesebb nálunk. Sőt attól, hogy érezzük a mámorító hatalmat sokkal kisebbek, és sebezhetőbbek vagyunk, mint újszülött korunkban.

Aki ítéletet mond, maga is megítéltetik.

A pilátusi ítéletek következményeként kiázott kezekkel csak szennyesre mosott kezet szoríthatunk anélkül, hogy bőrünk kipállása elárulná alantasságunkat. Ítélni annak van joga, ki maga már megítéltetett.


II. Állomás

Minden ember a maga keresztjét hordozza, amelynek terhe az évek múlásával egyre súlyosbodik.

A legtöbben nem is tudják, hogy mikor vették magukra a keresztjüket. Akkor döbbenek rá, hogy már cipelik, amikor a terhe annyira nyomja a vállukat, hogy az éjszakánként hangtalanul üvöltik fájdalmukat a sötétség végtelenébe.

Nem tudhatjuk, hogy másnak a teher mit jelent, mennyit nyom a latba. Mindenkinek a maga terhe a legnehezebb, ezért nem legyinthetünk, ha valaki a keresztjének súlyára hivatkozva igyekszik megértést nyerni.

Sokan vannak, akik nem bírván a keresztjük terhét összeroppannak, amikor szembesülnek vele.


III. Állomás

Mikor keresztünkkel már megtanultunk együtt élni, akkor következik az első bukdácsolás, botlás. Ez még csak egyensúlyzavara a léleknek, de elég nagy megrázkódtatás, hogy a kereszt terhét komolyan vegyük.

Van akiben a düh, van akiben a meglepetés a nagyobb. Hiszen még nagy a lendület, még sok az erő, még tajtékos az élni akarás. Ki az, aki gáncsot mer vetni, hogy megállítsa a szárnyalást?

Mélyen azért ott motoszkál a kétely: minden rendben van-e?

Mivel az eséskor csak felhámilag sérült a lélek, egy felületes vizsgálat nem állapíthatja meg, hogy valójában komoly belső elváltozásokat okozott a látszólag kis botlás. Ingadozva, de tudatosan sikerül talpra állni, a keserű élmény ellenére.

Egyesekben félelmet gerjeszt a botlás, járásuk ezért bizonytalanná válik. Rettegnek szembenézni az igazsággal, mindenféle álmagyarázatokkal igyekeznek elfedni a valót.

Pedig a kereszt súlyától ekkora már csitulnak a szilaj gerjedelmek, apadnak a vágyak. Nem akarják tudni, hogy ez az első nyilvános bűnbánat ideje.


IV. Állomás

Az anyaméhből kiszakadva utunk során távolodunk a szülétől, ki könnyek és görcsök között a világra szólított. Igazságtalannak érezzük, hogy ki nem átallott meghívni minket a világra, messzire kerül tőlünk.

A felnőtté válás gyötrelmes időszaka, amikor távolodni igyekszünk a csecstől, mely táplált. Idegennek érezve eltaszítanánk, de az édesanya türelmes és vár, várja a találkozást.

Várja, hogy vigasztalóan oltalmazhasson, ha sikertelenségeink miatt csatakos álmok kínoznak. Várja, hogy megértően nyugtathasson, ha csalódásaink okán nem találjuk az utunkat. Várja, hogy megnyugvást adhasson, ha tévelygéseink során elbizonytalanodunk. Várja, hogy védőszárnyát kiterjeszthesse ránk, ha vergődéseinkben magányosnak, sérthetőnek érezzük magunkat.

Ha messzire is kerülünk tőle, Ő türelmesen vár, mint amikor még nem voltunk önállóak, amikor még a testében óvott és aggódott az életünkért.

A találkozás a távolságok ellenére is létrejön, mert ez a kapcsolat a testéből szakíttatott ki.

Ő egyszerre lett szegényebb és gazdagabb. Szegényebb lett az érintetlenségét áldozva, gazdagabb lett az élettel, melyet a világra hozott.


V. Állomás

Ritkán, de találkozhatunk az utunk során önzetlen segítséggel. Olyan természetes ez, hogy fel sem tűnik, hogy segítenek. Társnak érezzük inkább, aki nem kér részt az egészünkből, csak segít a terhet vinni, amíg erőnket ismét összeszedjük.

Segít, mert örömét leli abban, hogy segíthet. Segít, mert lelkiekben olyan gazdag, hogy két kézzel oszthatja a szeretetét, mégsem fogy el. Minden esetben gyarapszik, erősödik.

Kéretlenül teszi dolgát, mert a szeretet vezérli útját. Nem kérkedik, nem dicsekszik erejével, jön és átveszi a terhet. Meg nem tarthatja keresztünket, hiszen az a sajátunk. Súlya sem lesz könnyebb, de akkora erőt ad a segítő, hogy mosolyogva tudjuk menni a keresztünkkel, hiszen tudjuk, hogy vannak segítőink, amikor a szükség megkívánja.

S ha az úton találkozunk olyanokkal, kiknek terhe már földre kényszeríttette hordozóját, önzetlenül segítünk nekik, hogy folytathassák a számukra elrendelt útjukat.


VI. Állomás

Az utunk gyakran nehezen járható, rögös, a veríték sója marja a sebeinket, le kellene törölni, hogy megkönnyebbüljünk, de nem látunk tisztán, mert szemünket elhomályosítja a homlokunkról táplálkozó verítékfolyam.

Hirtelen enyhül a gyötrelem egy meleg, apró, törékeny kéz nem restelli a kendőjét nyújtani, hogy ismét tisztán láthassunk. Sebeink, és verítékünk lenyomata ott marad a kendőn üzenetet közvetítve utódoknak. Elmondhatjuk büszkén, lám, nekünk még volt arcunk, mikor a sebeinktől és verítékünktől bűzlöttünk, és terhünk elviselhetetlennek tűnt.

Mindenkinek nyújtanak kendőt az útja során, de nem tudható, hogy ki nyújtja és mikor. Rajtunk múlik, hogy észrevesszük a segíteni akarót. Ám hiába igyekszünk észrevenni, ha a találkozás idejére már nincs arcunk. Arctalanságunk nyomait nem lehet a kendőn hagyni! Az arctalanok után csak egy mocskos gyűrt gyolcs marad, mikor lenyomatot akarnak hagyni utókornak.

Hogy ne gyarapítsuk az arctalanok népes táborát, örömmel és büszkén viseljük sebeinket, ne engedjük, hogy modern kuruzslók elrejtsék sérüléseinket, mert ha hajlunk a belső értékek elfedésére, akkor nem marad arcunk, melyet utódaink emlékezetükbe véshetnek.

Csak a tiszta szívvel, jó szándékkal felénk nyújtott kendő, amely enyhítheti a kínt, és hordozhatja a lenyomatot.


VII. Állomás

Elérkezve utunk feléhez, ismét megroggyan a lábunk, egyre nehezebben viszi a terhet.

A földre kerülve vesszük észre, hogy sokan vannak, akik végignézték, hogy remegő lábunk alól kifut a talaj. Arcukon nem látszik megrökönyödés, olyanok ők, mint a lelki világtalanok. Nem látják a fényt maguk körül, mert saját fényükben sütkérezve elvakítják önmagukat.

Nem érdekli őket más, csak a saját boldogulásuk. Átgázolnak érte mindenkin és mindenen. Közönyüknél csak képmutatásuk nagyobb. Hamis képet mutatnak maguknak, magukról. Azt igyekeznek elhitetni, hogy ők mindenkinek segítenek, aki segítséget kér. Mivel azonban nem csak lelki világtalanok, hanem lelki siketek is, ezért nem érnek el hozzájuk a segítséget kérők hangjai.

A közönyösök rosszabbak ez elutasítóknál, mert nem tudnak kiállni véleményük mellett, mert az nincs nekik. Akik közönyükkel szennyezik a környezetüket, nem megvetendők. Ők maguk is az útjukat járják, s sokkal nehezebb nekik végig menni rajta, mert nem látják az út értelmét és szépségét.

Sokkal nagyobb segítségre szorulnak ők, mint azok, akik elbotolnak a keresztjük súlyától.


VIII. Állomás

Utunk olykor hangos jajveszékelések útvesztőjén keresztül vezet.

A sajnálat hangjai ezek a szívszaggató kiáltások. De ne tántorítson el bennünket, hiszen a leghangosabban jajongók nem értünk hullatják könnyeiket. A saját létfájdalmuk elviselhetetlenségét igyekeznek a külvilág tudomására hozni. Megindító látni és hallani őket, hiszen félresiklott létük értelmét veszítve nem maradt más eszköz kezükben, hogy a környezetük figyelmét magukra irányítsák.

Sajnálatra méltók, nem megvetésre! Akkor jönnek rá, hogy méltatlanul viselkedtek, mikor már nincs lehetőség változtatni a történteken. Nincs módjuk, mert akiket megbántottak, akiket félrevezettek, már nincsenek közöttünk.

Nem lehet dolgunk, hogy ítéletet mondjunk róluk. Feladatunk, hogy észrevegyük önsajnálatukat, mert tudnunk kell, hogy korlátozott időnkből nem fordíthatunk többet senkire sem, mint amennyit megérdemel.

Az önsajnálatot könnyű felismerni, mert irgalmatlanul bűzös, fülsértően harsány és szánalmasan üres, szeretet nélküli. Könnyű felismerni, mert a hárító magatartásukkal elutasítanak minden felelősséget.

Akik nem süllyednek el az önsajnálat posványában, azok is sajnálkoznak, könnyeket hullatnak elvesztett szeretteikért. Nekik megadatik, hogy terhüket mázsányi súlyokkal tetézve folytassák útjukat, s ne egy helyben toporogjanak.


IX. Állomás

Erőnk fogytán, utunk nagy része már mögöttünk van, már nem zavar, hogy ismét elbotlunk. Már nem keresünk okozókat, tudjuk, emberi gyengeségünk az oka, hogy ismét elbotlottunk. Már kellő bölcsességgel vesszük tudomásul, hogy utunk újabb állomásához érkeztünk, nem tiltakozunk a sorsunk ellen.

Arcunkat felemelve a porból rideg, élesen metsző tekintetetek nézik nyáladzva esendőségünket. Mozdulatlanul szemlélik vergődésünket. Tudják, már nem tart sokáig utunk. Ők ráérnek, nem törnek ránk, helyette inkább fogadásokat kötnek teherbírásunkra, míg verítékünk és vérünk a porral keveredve sármaszkot tapaszt arcunkra, belénk fojtva a jajkiáltásainkat. De nincs is szükségünk kiáltást hallatnunk, mert már nincsenek tisztázatlan emberi kapcsolataink, már mindenki kimutatta hovatartozását. Aki mellettünk volt eddig, annak nyugodtan hátat fordíthatunk.

A könyörteleneknek viselkedése sajnálatra méltó, mivel a lelki nyomorúságukba burkolózva nem veszik észre, hogy ők is csak az útjukat járják. Gőgjük nem engedi meg, hogy észrevegyék a feléjük nyújtott kezeket. Nem engedi, mert azt sugallja nekik, hogy kéregető kezek azok. Pedig, ha önteltségük nem homályosítaná el elméjüket, akkor nem kellene az útjuk végén méltatlankodniuk, hogy hiszen ők még el sem indultak.

A gyötört test és lélek látva a könyörtelenek lelki nyomorát, remegő kézzel, ziháló tüdővel és rogyadozó térddel, de emelt fővel indul az újabb állomása felé, mert megadatott, hogy fájdalmakkal terhesen, bukdácsolva, mocskosan, ám könyörületesen tegye a dolgát.


X. Állomás

Egyszer már állottunk anyaszült mezítelenül a világ kíváncsi tekintete előtt.

Akkor nem tudtunk tiltakozni, mára már nincs értelme a tiltakozásnak. Akkor, az utunk elején, kiáltással adtuk hírül jöttünket. Most szótlanul tudatjuk a világgal távozásunk kezdetét.

Akkor még csodáltuk a földi javak káprázatát, mára már átlátunk rajtuk.

Nem maradt másunk, csak a keresztünk, egyesülni készülünk vele, hiszen az egyetlen, ami végig velünk volt. A méltóságunkat nem vetkeztük le, bölcsességünk a megtett út hosszával takarja szemérmünket. Ruhátlanul is jobban öltözötteké téve azoknál, kik körbeállnak.

Keresztünk a sorsunk, elválaszthatatlan a testtől, mely pőrén kiszolgáltatott az elkerülhetetlennek. Nem érhet szégyen, mert megtettük az utat, amely számunkra elrendeltetett.

Egy pillanatra még visszatekinthetünk, hogy utána beteljesedjék sorsunk.


XI. Állomás

Magunkra maradtunk, a kereszt az egyetlen menedékünk. A kereszten fekszik lelkünk földi hordozója. Ránk szabott a kereszt - számunkra készült.

A fájdalmak még erősödnek, még nem szakad el a lélek a testtől. A test még rabul tartja a lelkünket, mely már szabadon szárnyalna teremtőjéhez. De míg a test nem engedi, vergődni kénytelen földi börtönében.

Ismét méltatlankodunk, miért most, és miért pont így? Miért kell még szenvedni, hol van az irgalom? Harcol a test és a lélek, a kereszten fekve, azzal egyesülve érezzük, hogy mily fenséges és hatalmas munka volt a keresztet megalkotni, hogy testünknek a végső kínpadja legyen. Magasztos küldetés volt a keresztünket végig vinni az úton. Megemberesedtünk, megkérgesedtünk a teher alatt, felnőttünk észrevétlenül, és időnk lejárt.

Elbotlottunk többször, de talpra álltunk mindig, hogy tovább vigyük a terhet. Most, hogy már a végső menedékünk a kereszt, tudjuk, hogy nem is annyira teher volt, hanem maga az élet, mely számunkra adatott.


XII. Állomás

Végső kínok ezek, mielőtt a lélek megtér teremtőjéhez. A test és lélek búcsúzik egymástól. Eszünkbe jut, hogy életünk megkoronázása a mostani szenvedés. Nem büntetés, hanem földi és égi lényünk szétválása az, melyet fájdalomnak érzünk. Az erős gyötrelem nem jelent mást, mint azt, hogy a keresztet cipelve nem jött létre harmónia a test és a lélek között.

Márpedig harmónia nélkül nincs vége az útnak. Ha utunk során nem engedtük, hogy kialakuljon a harmónia, és nem törekedtünk a test és a lélek egyensúlyára, akkor a végső elszámoláskor a gyötrelem iszonytató. Értelmet kap az oly sokszor méltánytalannak tűnő szenvedés, mert minden szenvedés, minden bánat a harmónia kialakulását szolgálta.

Ezért ne kérdezzük soha, hogy miért kaptuk a szenvedést, a keresztünkön fogjuk megérteni annak értelmét.

Hálát kell adni ott kifeszítve, hogy megadatott a testünk és lelkünk harmonizálása. Hálát kell adni, mert teljes életet kaptunk, melynek most egy újabb állomásához értünk. Ettől az állomástól kezdve külön úton jár a test és a lélek, utunk beteljesedett.


XIII. Állomás

A testet leveszik a keresztről, ám a lélek árván még a fán marad, megvárja a test illő előkészítését az utolsó útra.

A búcsúzók között ott vannak azok is, kik mostanra döbbentek rá, hogy nekik még rengeteg dolguk lett volna a távozóval. Ők, akik mindig mindenről lemaradnak. Külön kasztot alkotnak, míg a lélek és a test egységének idején nem tudtak időt szakítani a találkozásra, most dühösek és sajnálják magukat. Dühösek a testre, mert elment, mielőtt megismerhették volna lelki valójával.

S ott vannak a hangosan jajveszékelők, akik képmutatók, mert a szív a fájdalmát befelé sírja, nem kérkedik, nem szánalmat akar kelteni. A képmutató ezzel szemben megtépi haját, mindenkinek arról beszél, hogy ő mennyire szerette a távozót. Mindenkinek elmondja, hogy nagy az ő vesztesége. Nem állít valótlant, hiszen neki a világ magából áll, minden mondatát úgy kezdi, hogy én, és mindegyiknek a végére igyekszik oda illeszteni a nekem szócskát.

S ott vannak, kiknek szomorúságán áttükröz a szeretet, ők tudják, hogy a test és a lélek olyan utat tett meg, amelyre azt szokták mondani, teljes életet élt. Ők tudják, hogy élni csak a kereszttel lehet, aki nem békél meg keresztjével, annak élete örök tiltakozásba vész.


XIV. Állomás

Végső helyére kerül a lélek hordozója, s a lélek is megpihen. Az út végén még látszanak a test lenyomatai, de az elején ejtett nyomokra már a feledés szövi sűrű szemfedőjét. Fátyol borítja a gyermeki csínyeket, s haloványan derengenek a kamaszkori történések. Régmúltba veszik a földi lét.

Ez lenne a végállomás?

Vannak, akiknek ez a végállomás, és vannak, akiknek szellemisége itt marad.

A ránk hagyott értékekkel foglalkozni csak kegyelmi állapotban szabad. Törékeny hagyatékok ezek, megkoptak bár, de örökérvényűek. Nem csereszabatosak az evilági szemfényvesztésekkel, kéretik ezért kellő alázattal kezelni az örökséget.

Hogy itt járt egykor test és lélek, azok tudják, kiket megérintett az ittléte. Nagy titok ismerői ők, útjuk során a hit segíti őket keresztjük viselésében. S nem csak szajkózzák, hanem hiszik és vallják:

...ET EXSPECTO RESURRECTIONEM MORTUORUM, ET VITAM VENTURI SAECULI AMEN 

(és várom a holtak föltámadását és az eljövendő örök életet. Amen.)



Szerkesztette: Budai Orsolya

Legyél te az első, aki értesül az újdonságokról!