A lusta kisfecske

Fecskemama és Fecskepapa késő tavasszal érkeztek vissza a hosszú, tengerentúli útról. A fecskék ugyanis minden évben a nyár vége közeledtével gyülekeznek, hogy elrepüljenek a hideg tél elől messzi, tengereken túl létező országokba, ahol kellemes meleg a levegő, és bőven találnak táplálékot.

Az idei évben valamivel később érkeztek vissza. Amikor elfáradtak, megpihentek, majd folytatták az utat. Egy bájos kis parasztház eresze alatt volt a fészkük. A tél kissé megrongálta a fecskefészket, így hozzáláttak, hogy megjavítsák, és ismét otthonossá tegyék. Hosszú fűszálakat válogattak, és sárral tapasztották a fészek megmaradt részeihez. Amikor készen lettek, csodaszép tojásokat raktak.

Fecskemama mosolyogva, és boldog várakozással üldögélt a tojásokon. Már maga előtt látta, ahogyan a kis csőrök kibújnak, és éhesen tátognak. Fecskepapa szorgosan hordta neki a finomabbnál - finomabb falatokat, hogy ne éhezzen a hosszú költési időszak alatt.

Teltek a napok, a hetek, és elérkezett a várva várt pillanat. A pici tojáshéjak sorban megrepedeztek, és kikukucskáltak az apró fejecskék. A szülők nagyon boldogok voltak. Éppen mind a ketten a fékeszekben üldögéltek, amikor megtörtént a csoda.

   - Nézd, milyen pöttömök, és milyen éhesek! - mondta lelkendezve Fecskemama.

  - Valóban, nagyon aranyosak! Sietek is, hozok nekik ennivalót, nehogy egy percig is éhezzenek! - szólt Fecskepapa szolgálatkészen, és nyomban röppent is, hogy élelmet hozzon a kis családnak.

Azután felváltva etették fiókáikat, akik mohón nyelték a kis kukacokat, és bogarakat.

A nyár már javában tartott. A kicsik szépen gyarapodtak, megtollasodtak. Elérkezett a tanulás ideje. Fecskemama elmagyarázta, hogy hogyan kell repülni, majd miután letudták az elméleti részt, következhetett a gyakorlat.

Kitárta szárnyát, és már fel is libbent a magasba. Intett a kicsiknek, hogy kövessék ők is. A fiókák kissé remegő szárnyakkal, de egyenként felreppentek a levegőbe. Nagyokat sikongattak örömükben, hogy milyen nagyszerű is a repülés.

   - Juhéjj, ez a legjobb dolog! - csivitelte Fanni.

   - Én már látom a falu végét is! - rikkantotta Berci.

  - Gyertek, csak gyertek, gyerekek! Nézzük meg, honnan hozza az apukátok az élelmet! Nincs túl messze! Ott pihenünk egy keveset. - terelte őket Fecskemama egyre tovább, és tovább.

A nagy örömben észre sem vették, hogy Benő, az egyik kisfecske a fészekben maradt. Neki nem fűlött a foga a repüléshez.

   - Milyen jó dolgom van! Végre egyedül, kényelmesen elnyújtózhatok. Senki nem zavar, és nem tolakszik. Csend van, és nyugalom! Ez ám az élet! - mormogta elégedetten Benőke.

Igen ám, de az idő telt, és a többiek még mindig nem érkeztek vissza. Benő, elkezdett unatkozni egyedül a fészekben. Először csak forgolódott. Majd fészkelődött, végül már a feneke is kilógott unalmában. Addig-meddig helyezkedett, míg egyszer csak hopp, kiesett a fészekből.

   - Jajj, segítség, nem tudok repülni! - kiáltotta hangosan.

Azonban senki nem hallotta a kiáltást. Nagy szerencséjére egy színes virágágyásban landolt, így nem ütötte meg magát túlságosan. Egyik szárnya ugyan megfájdult, de nem törött el. Szépen tudta mozgatni.

Amint ott kiabált és jajongott, nem vette észre, hogy veszély közeleg. Kázmér, a szomszéd kandúr pontosan errefelé lépdelt kikent-kifent, hegyesre pödört bajúszával. Ez volt a kedvenc napi sétájának az útvonala. Meglátta a virágok között vergődő kis fecskét, és hatalmas mosolyra szaladt a szája. Már érezte a nyelvén a finom falatot.

Lassan lopakodott, óvatosan lépkedett, és éppen ugrásra kész volt, amikor egy ág megreccsent a mancsa alatt. Benő azonnal felkapta a fejét a hangra, és ijedten nézett Kázmér összeszűkült szemeibe. Az édesanyja már mesélt nekik a földön ólálkodó veszedelmekről, és távolról már látta a hatalmas kandúrmacskát, így tudta mire számíthat, ha elkapja ez a fenevad.

Épp csak egy pillanat volt, hogy felocsúdott, nagyot rugaszkodott a földtől, és pár méterrel odébb érkezett. A kandúr hatalmas ugrással máris mellette termett, mire a kicsi fecske ismét nekilendült. Most már még messzebbre sikerült csapkodnia magát szárnyacskáival. Kázmér megijedt, hogy oda a jó falat, így ismét egy jókora ugrással a kicsi mellett termett. Ekkor Benő összeszedte minden erejét, és hirtelen a magasba röppent.

A macska hatalmas mancsaival utánakapott, de csupán az egyik farktollát érte el. Csalódottan nyávogott egyet:

   - Na, oda a jó kis ebédem! - kesergett elhúzott szájjal.

Benő örömtől ittasan, önfeledten repkedett a ház felett. Rendkívül elégedett volt, hogy ilyen ügyesen megmenekült a veszedelmes rémtől.

Ekkor érkeztek vissza a szülők, és a testvérei, akik időközben észrevették, hogy egyik csemetéjüket bizony otthon felejtették. Nagyon megörültek, hogy látták, minden rendben van az egyedül maradt fiókával.

   - Drága Kincsünk, hát itt vagy! Már majd halálra rémültünk, hogy mi lehet veled! - lihegte Fecskepapa.

   - Á, egy percig se aggódjatok miattam! - vigyorgott vidáman Benő.

   - Még Kázmérral is elbántam! - hencegett nagyképűen.

   - Kázmérral? Te? - kacagtak hitetlenkedtek a testvérei.

   - Bizony! - bólogatott komoly arccal Benő.

Majd elmesélte, hogy hogyan esett ki a fészekből, és hogyan sikerült kiröppenie a macska karmai közül.

A kis fecskék tátott szájjal álmélkodtak, hogy testvérük milyen bátor, és ügyes volt. A történetet nagyon sokszor kellett még elmesélnie. Kázméron pedig nagyokat kacagtak, ahogyan elképzelték a fancsali ábrázatát, amikor kicsúszott karmai közül Benőke.

Így esett, hogy a leglustább kisfecske lett a legbátrabb, és legügyesebb mind közül. A szülők a biztonság kedvéért minden alkalommal inkább kétszer is leellenőrizték, hogy minden fiókájuk megvan-e, amikor repülni indultak. Benőt nem felejtették többé a fészekben.

Illusztráció: Charles Tunnicliffe 

Forrás: Pinterest

Kedvesek!

A meséim között kettő különleges jelentőséggel bír számomra. 

Az egyik ez, a kicsi fecske története, a másik pedig a kicsi kecskéről szól.

Édesanyám gyermekkoromban nem csupán könyvekből mesélt nekem, hanem egy-két apró, tanulságos történetet is kitalált. Egyik kedvencem volt a kisfecskéről szóló mese, aki kiesett a fészekből, de ügyesen megmenekült a macska karmaiból.

Ezt a mesét kicsit tovább gondoltam, és építettem köré egy bővebb történetet, amit most szeretettel mutatok meg Nektek.

Édesanyám (Budai Béláné Réthy Erzsébet) emlékének ajánlom, aki még szerencsére olvashatta, és nagyon tetszett neki a közös mesénk. Bízom benne, hogy Nektek is tetszik majd!

Szeretettel: Orsi