Budai Orsolya: Kőszív

Budai Orsolya: Kőszív


A hatalmas kő rendíthetetlen nyugalommal, a maga természetes ridegségével, és keménységével trónolt a vízparton. Nap, mint nap hosszasan szemlélte magát, a mellette selymesen csordogáló kis hegyi patak hűs, kristálytiszta vizében. Csodálva méregette gigászi termetét a víztükörben, és minden alkalommal arra a megállapításra jutott, hogy ő valóban egy nagyszerű, bámulatos, büszke tartású szikla. Teltek az évek, az évtizedek, s a magányosan álldogáló kőtömb időről-időre figyelte, ahogyan a kicsiny patak kedvesen simogatja a medrébe simuló köveket. Egyre magányosabbnak érezte magát. Őt nem érintette, cirógatta senki. Ám ahogyan jött, úgy el is hesegette azon melegében a feltörő hiány mardosó gondolatát.

- Ugyan már! Minek is kellene nekem simogatás? Erős vagyok! Fenséges vagyok! Hatalmas vagyok! Nem kell nekem senki babusgatása! - bíztatta önmagát. - Méghogy ölelés, meg dédelgetés! Nohiszen! Megvagyok én nélküle! Ahogy eddig, úgy ezután is kiválóan elleszek egyedül. Buta kis kövek. Azt hiszik, hogy nekik milyen jó. Persze! Szétmálnak, s végül beleolvadnak a patakba. Ahhh, minek is gondolkodom ezen. - morfondírozott.

Ám valahol mélyen, valami apró, csiklandós érzés mozgolódni, mocorogni kezdett benne. Egyre jobban, és jobban vágyódott a kis patak ölelésébe. Ebben a kínzó sóvárgásban újabb, véget nem érő évek teltek és múltak, míg egyszercsak furcsa bizsergés zavarta meg hosszan tartó nyugalmát. Érdes, rideg felületén csiklandós érzés hullámzott végig. 

- Mi lehet ez? Ilyet még sohasem tapasztaltam eddigi évszázadaimban.

Ahogy lenézett, döbbenten vette észre, hogy a kicsiny patak medre közelebb lépett hozzá, s már az ő oldalát simogatja. Végtelen öröm járta át eddig nem létezőnek hitt szívét, ami most hatalmasat dobbat. Majdnem kiugrott nyirkos, szürke mellkasából. Beleborzongott a csiklandós mámorba. 

 - Ó, milyen csodálatos érzés! Mennyit vártam erre! Minden pillanata megérte! Mennyei ez a finom érintés! - sóhajtott.

Így teltek el a napok, a hetek, és újabb évek, melyek alatt a patakocska medre napkeltétől napnyugtáig ölelte a boldogságban lubickoló követ. Naponta cirógatta, szeretőn ölelgette a hatalmas, masszív testet, és simogatta, simogatta kitartóan. A kő pedig újabb évtizedeket töltött a lágy víz szelíd ölelésében, s eközben észre sem vette, hogy lassan, apránként, apró, pici szemcsékként feloldódott a selyem vízben. Egészen eggyé váltak. A valaha komor, mogorva, keményszívű kőnek nyoma sem maradt. A végtelennek tűnő évek alatt a könnyű kis patakvíz folyamatos, finom cirógatásának hatására teljesen átalakult. A kedves ölelésben átadta önmagát, patak vízzé szelídült.

Így történt. Mindent láttam.


Kapcsolódó oldalak:


Képek forrása: Pinterest 

Legyél te az első, aki értesül az újdonságokról!