hu

Budai Orsolya: A szökés - A Szabadulás az elme börtönéből című E-könyv első fejezete

Budai Orsolya: A szökés 



Budai Orsolya: A szökés 


   Az aranyló búzakalászok kecsesen bólogattak a nyári szélben. Wladislaw messziről nézte a napsütötte gabonatengert, s közben csendesen elmélkedett. Békesség járta át e pillanatban, majd hirtelen kis remegést kezdett érezni a gyomrában, de igyekezett a csodaszép tájra koncentrálni. A feszültség azonban fokozódott, és a képek sorra bukkantak elő elméjének zárt börtönéből.

A koromsötét helységben por, izzadság és piszok szaga feszült. Egy pokróc durva susogása törte meg a csendet.

- Gyorsan, fiúk! Nincs sok időnk! Indulás! - suttogta Wladislaw. - Sorakozzatok az ajtónál! - tette hozzá.

A dohos, nehéz takarók sorra megmozdultak, majd alig hallható cipőkoppanásokkal, hét alak indult meg az éj ölelésében.

A barakkok mellett halkan lopództak. Az utolsó pontig mindent alaposan kiterveltek. Egy apró hiba, és mindennek lőttek. A kerítésig pontosan nyolc épület mellett kellett elhaladniuk, kikerülve az őröket. Egy pisszenés nélkül, fegyelmezetten haladtak a cél felé. Nesztelenül osontak.

- Már csak egy sarok, és elérjük a drótkerítést. - gondolta Wladislaw.

Ezen a részen kevésbé volt kivilágítva, ugyanakkor gyakrabban járőröztek a katonák. Egy perc is számított.

A fémvágót Pawel szerezte. Ügyesen, és okosan tudott üzletelni. Cserébe két embert kellett magával vinnie.

A legerősebb közöttük Piotr volt. Rá várt a feladat, hogy gyors és határozott mozdulatokkal elvágja a dróthálót. Ahogy elérték a kerítést, a többiek meglapultak, majd Piotr odakúszott a tövébe, és pár kattintással kibontott egy jókora lyukat, azután intett a társainak.

Wladislaw bújt először, mert ő ismerte az erdőből kivezető utat. Majd Pawel követte.

Ahogy Piotr lehajolt, hogy átpréselje hatalmas termetét, hirtelen azt érezte, hogy a szívverése is megáll, pedig rettenthetetlen ember volt.

- Mit csinálnak ott maguk? - harsogott egy öblös, mély hang. - Azonnal álljanak meg! Kezeket fel!

Mindenki feltett kézzel, halálra válva várta a végső lélegzetvételt. Kerítésen innen, és túl. Itt őket azon nyomban kivégzik. Vége.

- Mit gondoltak? Hogy csak ilyen könnyen megszöknek? Nyomás! Visszabújni! - intett a puskacsővel Wladislawnak és Pawelnek, akik meredt tekintettel bámultak az őrre.

Jól ismerték Hubertet. Tiszt volt, mint ők ketten. Csupán az ellenkező oldalon. Lengyel katonaként túl hamar az ellenség kezére jutottak, és egyetlen ember volt, aki a körülményekhez képest emberségesen bánt velük. Most azonban vérben forgó szemekkel, és kíméletlenül ordított rájuk.

- Őrség! Szökevények! - harsogta Hubert.

Piotr és mellette álló társa, Tomasz, egy másodpercre egymásra pillantottak, és támadtak. Piotr egyetlen mozdulattal megcsavarta a puskát az őr kezében, majd hirtelen lövés dördült. Piotr felnyögött, a hasához kapott és a földre zuhant.

 - Eltalált. Menjetek gyorsan! Meneküljetek! - hörögte, s szájából máris forró vére bugyogott koszos ruhájára.

Tomasz előkapta a bokájához erősített bökőt és ösztönösen szúrt. Az őr térdre rogyott. Döbbenten nézett az oldalán lévő sebre, majd ismét ordított.

- Őrség! Gyorsan! Gyorsan! - majd ő is vértől nedvesen terült el a földön.

A kerítés túloldalán dermedten figyelte a történéseket a két bajtárs. Pár másodperc volt csupán.

- Gyorsan fiúk! Fussatok! - sziszegte Tomasz.

Alighogy kimondta, odaértek az őrök. Megpillantották a földön heverő társukat, és gondolkodás nélkül tüzet nyitottak az előttük álló férfiakra.

Négy test rogyott élettelenül a hideg, sártól lucskos földre. Pawel és Wladislaw minden erejüket beleadva rohant az életéért. Hátuk mögött azonban hallották a mészárlást, a kutyák őrjöngő csaholását, és fokozták az iramot.

Hamarosan a csaholás erősödött. A hatalmas, vérre szomjazó dobermanok és vicsorgó németjuhászok falták a levegőt a nyomukban. Már szájukban érezték a vér ízét.

- Gyerünk Pawel! - kapkodta a levegőt Wladislaw - el kell érnünk a mocsaras részt!

Utolsó erejüket összeszedve csörtettek keresztül az erdőn. Már egészen közel jártak, s bár a kutyák is a nyomukban lihegtek, sikerült a mocsárig jutni. Wladislaw ismerte az ilyen vidéket. Édesapja megtanította merre, és hogyan lehet átgázolni a süppedő részeken.

A kutyák vinnyogva mártották magukat az ingoványba, de nem tudták követni a két szökevényt, mert rögtön merülésnek indultak. A sűrű, sötét massza húzta őket a mélybe.

A két férfi kicsit megkönnyebbülten haladt tovább. Eközben a katonák is elérték a mocsár szélét. Pár lövés dördült, de már túl nagy volt a távolság, és a vaksötétben egyébként sem látták a férfiakat.

- Úgyis belefulladnak! - legyintett az egyik őr, és intett a többieknek, hogy vonuljanak vissza.

Dermesztő hideg volt. A nedves, iszapos víz csak fokozta a hidegérzetet. A páros azonban kitartóan haladt. Fél óra múlva átjuttottak az ingoványos területen.

- Még egy óra és elérjük a barlangot. - mondta kimerülten Wladislaw.

- Bár már ott lennénk! - sóhajtott Pawel.

- Ne aggódj! Most már minden rendben. - nyugtatta Wladislaw.

- Hogy lenne? Nem hallottad? Mindnyájukat meggyilkolták!

- Persze hogy hallottam. Sajnos nem tehetünk semmit.

- De az Istenért! Mind halottak! Mindannyian meghaltak! - ismételgette Pawel.

- Tudom, barátom! Tudom. És csak annyit tehetünk, hogy mi túléljük. Értük is! Az utolsó reményüket visszük tovább. - vigasztalta társát Wladislaw, de belül ordított benne a kín, hogy elveszítették a többieket. Ám erősnek kellett lennie. Neki kellett tartania mindkettejükben a lelket. Kell, hogy legyen értelme! Kell, hogy....

- Menjünk! Érjük el a barlangot! - tette hozzá halkan.

Pawel elhallgatott és némán követte barátját. Borzalmasan fáztak, de a gyors mozgás valamelyest melegítette őket. Jó órányi gyaloglás után a barlang szájához értek. Besurrantak, és a feketeségben haladtak tapogatózva, mélyen a barlang gyomrába. Megtanulták az útvonalat. Egy apró cetlin kapták, a térképet. "Egyenesen 50 lépés, majd jobbra 3, aztán 150 lépés előre, ismét 3 lépést fordulj jobbra, 500 lépést lefelé...."

Ahogyan beértek a szűk járatokon keresztül a végcélhoz, kitapogatták az ott elrejtett tűzgyújtó szerszámokat. Tüzet csiholtak, kis vizet melegítettek, és ettek pár falat ételt, amit Pawel barátai rejtettek el számukra. Hetekig szervezte, hogy eljusson hozzájuk az üzenet. Mindent beszereztek és előkészítettek számukra a barlangban, hogy kellő ideig életben maradhassanak a bujdosás ideje alatt. Sajnálatos módon, nem értek ide mindannyian, ahogyan azt eredetileg eltervezték.

- Az őr két nyomorult perccel hamarabb ért oda. Vagy ők mentek lassan? Mit számít már! A barátaik halottak. - merült el gondolataiban Wladislaw.

Két, lassan melegedő, pokrócokba csavart test meredt némán a barlang falain játszó tűz fényére.

- Megmenekültek. Két év után először érezhetik újra a szabadságot. A szabadságot. De milyen szabadság ez? Barátaik teste a távolban ragadt. Most pedig itt vannak ebben a barlangban. Mélyen a föld alatt. Igen. Ismét bezárva, bebörtönözve, de legalább élnek. Ők élnek. Mennyien pusztultak el a hosszú évek alatt ezekben az elátkozott táborokban. Borzalmas. Felfoghatatlan. Igaza van Wladislawnak. Muszáj legalább nekik életben maradniuk. Igen! Élniük kell! - pörögtek Pawel gondolatai is.

A hajnal közeledett, s elnyomta őket egy röpke álom, amiben újra szabadon élhettek. Egy apró álom, amely hamarosan valósággá válik. Ám a jelenlegi helyzet elviselhetetlennek tűnt. Fel kell dolgozniuk a történteket. Egy ideig itt meglesznek. Az élelem is több így. Hét helyett ketten maradtak. Két bajtárs. Két barát, akiknek most együtt kell túlélniük itt, a barlangban, ahol szabadságot nyertek, és vesztettek egyszerre. A remény éltette őket, hogy újra láthatják családjukat.

- Apa! Édesapukám! - kiáltott Léna csengő hangon, ahogy az érett kalászok közül vidáman rohant apukája felé.

   Wladislaw visszatért komor emlékképei közül, melyek elragadták, és mosolyogva nézett gyönyörű kislányára. Nézte Őt, és a mögötte lassabban haladó felségét, majd hálát adott a JóIstennek, hogy megélheti ezt a pillanatot. Az aranyló búzakalászok pedig kecsesen bólogattak, és hullámzó táncuk messze repítette a kegyetlen emlékeket.




📚 O l v a s ó i  g o n d o l a t o k 📚


"Ebből a rövid, de jellemző részletből is látható, hogy milyen mélységekig, lelki sötétségbe jutottak főszereplőid a borzalmas napok, hónapok alatt. Érzőn, átélhetően ábrázolod ezt a már szinte elviselhetetlen élethelyzetet, amely semmilyen meggondolásból nem egyeztethető össze az ember méltóságával, a boldog élethez való alapvető jogával, amitől senkinek nem lehet oka, felhatalmazása, hogy megfossza!

Valós lelki-szellemi érzelmi-elmeállapotot mutatsz be, hatásos művészi-írói eszközeiddel, egy tragikus, sajnos nagyon valóságos, szégyenteljes történelmi korszak termékét. Ráadásul ezrek, milliók egzisztenciájában hagyott mindez kitörölhetetlen nyomot.

Már többször elolvastam szimpatikus, értékes írásodat, amely magyarázatot, gyógyírt, feledést és megoldást keres-kínál-talál az említett traumákra. Szerintem nagyszerűen mutatod meg ezeket a testet-szívet-lelket gyógyító utakat, valós lehetőségeket az olvasó számára. Mindeközben kedves, bájos, közjátékok, szeretnivaló mellékszereplők belépése a történetbe színesítik az események, izgalmas, néhol krimibe illő mozaik képeit.

Szeretettel és őszinte elismeréssel ajánlom mindenkinek Budai Orsolya: Szabadulás az elme börtönéből című Ekönyvét, mely számomra nemes, megérintő olvasmány élményt jelentett.

~Kincses János / Thesaurus~

(Író, költő)


"Mint egyszerű olvasó, én úgy vagyok vele, hogy az olyan, bármi nemű írásokat - legyen az akár vers vagy próza -, akkor szeretem - és később úgy vélekedek róla, hogy: tetszik -, ha nem tudom abbahagyni az olvasást, vagy ha mégis valami oknál fogva abba kell hagyni, akkor úgy osztom be az időmet, hogy minél hamarabb újból a kezembe vehessem az írást és folytassam az olvasást.

Így voltam az általad írt EMLÉKEK FOGSÁGÁBAN című kisregényeddel kapcsolatban is.

Az olvasottakról kialakult véleményünket nagyban befolyásolja énünk, személyiségünk. Ez rám is jellemző. Az írásom mögött ott vagyok mindig, kivetítődik az énem. Így vagy ezzel Drága Orsikám Te is. Ott van a Te érzékeny, a lélek láthatatlan rezdülését is "láthatóvá tevő" éned.

Regényed hőse, családja és a mellékszereplői is tele vannak szeretettel és lelkük mélyén egytől egyig jó emberek. Még Hubert, a börtönőr is eleve jó emberként éli a nagybetűs életet, majd a körülmények teszik gonosszá, és a végén megtalálja újból a régi önmagát.

Fiatalságod ellenére nagy élettapasztalat és gazdag szókincs lapul a sorok között. Ezt jelzik a kiválasztott: éppen odaillő szavak, amikor a helyükre kerülnek.

S hogy a kialakult, veszélyes, titokzatos helyzeteket még érezhetőbbé tegyed, könnyedén, játszva használsz olyan elemeket, mint például: ismételsz szavakat, vagy Te magad is beleéled magad a szereplő helyébe - majd ezáltal én is, mi is az olvasó -, és vele együtt kételkedsz, vársz, lopakodsz, elbizonytalanodsz, reményt vesztel, majd újra reménykedsz, miközben kimért pontossággal váltja egymást a tér, és az idő: a múlt és a jelen. A címet adó jelen, mikor a régi átélt események úgy beleivódtak Ladislaw emlékeibe, hogy átszövik a mai életét. És ebből a család, a kislánya az, amely kiemeli őt, a főhőst, s mindezt olyan egyszerűen, de az egyszerűségből áradó szeretettel így olvashatjuk: "Az aranyló búzakalászok pedig kecsesen bólogattak és hullámzó táncuk messze vitte a kegyetlen emlékeket." (Kell ennél több? Nem. De kevesebb sem.)

Pawel és Ladislaw is pozitív emberi tulajdonságokkal rendelkezik. A közös sorsuk még inkább életre kelti bennük az egymás iránt érzett szeretetet, segítőkészséget.

Végighúzódik a regényen a rabság és a szabadság ellentéte, az aköré szőtt gyötrő múlt és a boldog jelen eseménye, miközben a főszereplő eljut a túlélés - az ép ésszel kibírni - gondolatához, a megoldáshoz: "nem szabad folyton a történteken rágódnia".

Mikor végre eljut a két barát a szabadsághoz, a halálból való menekülés nem csupa örömöt tartogat, az élet továbbra is tele van a létért való küzdelemmel.

Drága Orsikám! A háború áldozatai szomorú sorsának újszerű feldolgozása ez a kisregény, melynek születésénél is jelen voltam. Hálásan köszönöm, hogy megtiszteltél azzal, hogy beavattál születésébe, és bevallom, alig vártam, hogy az utolsó fejezet is elkészüljön. Az egész műnek általam az a varázsa, az a fájó visszaemlékezés, amely a szálakat bogozza és felváltva feltárja a gyötrő és a boldog múltat a főhős szeretettel körülövezett jelenében. Így lélekben feloldozást nyer az, aki önhibáján kívül él át, jut, vagy kényszerül olyan élethelyzetbe, melynek emlékeivel míg él, harcolni kényszerül.

Azt gondolom, sok szép gondolat szunnyad még alkotó fejedben, és csak biztatni tudlak: írj! Járd írói utadat! Vezéreljen az a mélyről jövő érzékeny, a lélek láthatatlan rezdülését is "láthatóvá tevő" Éned!"

~Szőllősi Imréné Tóth Vilma~

(Író, költő, a Tanka János Irodalmi Kör alapítója)



"Wladislaw malomkerekei azonban lassan, finom porrá őrölték a háborúban és fogságban szerzett megannyi tapasztalatot, így adva helyt önmagának, önmaga újrateremtéséhez.

A szeretet mindent legyőző ereje itt is diadalmaskodott. Azé a szereteté, amelyik a lelket igazán táplálja, hogy ezáltal felszabadítsa. A szeretet jutalma pedig a belső béke, s még több szeretet.

Nagy tanítás rejlik ebben az írásban, s ennek a tanításnak a történet csupán keretet ad. Nem az marad életben, aki fizikailag erős, hatalmas, hanem az, akinek a lelke is hatalmas, szeretettel teli, mert az látja a világ feletti csodát, és bírja azt a mindenek feletti erőt, ami meggyógyítja a vérző lelket.

Az író, a főszereplő karakterébe ültette tapasztalatát az igazi szeretetről, mindazt, amit már maga is megélt, ő is tud. Ezzel pedig az egész mondanivaló hitelesebben és életközelibb módon tárul az olvasó szeme elé is."

~Fekete Huba~



"Drága Orsikám! ❤️

Elolvastam. Egyszer majd újra.

Aztán nem csak a főszereplőt láttam, hanem mindenki mást, aki úgy tud szeretni mint Wladislaw. És ami fontos, magamat. Megöleltük, megszerettük egymást az egész családdal. IS.

Az elme börtönét emlékek töltik meg. Van amit én is mélyen elzártam. De minden madár elrepül, mert szabadságra vágyik!

Ez az írás, mindenek felett.

Köszönöm neked a pillanatokat. A tükröt.

Szeretettel ölellek Orsikám!"

~Somogyi Judit~

(Író, költő)



Szerkesztéshez felhasznált képek forrása: Pinterest és PicsArt


Kapcsolódó oldalak:

Legyél te az első, aki értesül az újdonságokról!

Lépjünk kapcsolatba

orsolya.fbudai@gmail.com

Budai Orsolya