Horváth - Tóth Éva: Elpazarolt idő 

Horváth - Tóth Éva: Elpazarolt idő



Festmény: Paul Hedley
Festmény: Paul Hedley


A kora reggeli, még barackszín napsugarak kíváncsian furakodtak be a lehúzott redőny apró lyukain át a szobába fény-réseket szaggatva a csend sötét kárpitjába. Anna egykedvűen ült az ágyban, bágyadtan simított a ropogós fehér paplanon, tenyere alatt surranva simultak a ráncok. Arcán is végrehajtotta ugyanezt a műveletet, ám ott az idő maradandó ecsetvonásokkal festette fel az elmúlt ötvenöt év történéseit. Merengve figyelte a levegőben ringó szöszöket, amik minden légvételre háborgó arany folyamként iramodtak arrébb. Felszakadt belőle egy apró sóhaj, s végül nekiherdült napi teendőinek. Levetette testmeleg orgonalila szatén hálóruháját, gondosan összehajtotta, majd bevetette az ágyat. A félhomályban megpillantotta meztelen valóját a fali tükörben. Elmélázott még mindig karcsú alakján, kecses nyakán, formás lábain, melyeken mintha nem fogna az idő. Persze már korántsem látta testét olyannak, mint egykor, de elégedetten állapította meg, hogy bizony, bánhatja a Sztankó Peti, amiért nyolcadikban nem kérte fel táncolni. Pedig hajh, de odáig volt azért a fiúért! Még évek múlva is képes volt kikosarazni másokat, mert a Petire várt, persze hiába. Könnyed mosoly futott át az arcán az elébe toluló emlék hatására. Ám amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tűnt tova a derű, homlokán gondterhelten mélyülő ráncok jelentek meg. Magára kapta köntösét, kicsit megborzongott, ahogy a hideg anyag körbeölelte pőreségét, majd gyors mozdulattal felhúzta a redőnyt. A szobába szinte hangos robajjal zúdult be az immár aranysárga napfény. Határozottan elhúzta a könnyű hermelin-fehér függönyt és kitárta az ablakot. A tavasz szinte mellbe vágta frissességével. Megtorpant kicsit. A cseresznyefák üde rózsaszín szirmai, ezernyi pillangó serény szárnyaként rebegtek a langyos szélben. Már hervadóban voltak, s az udvar olybá tűnt a lehullt virágok sokaságától, mintha pasztellszín folyó csordogálna közepén.

A kávéra várva ácsorgott a konyhapultnál, amikor megpillantott egy kis barna fedeles könyvet a szemben lévő polcon. Már egészen elfelejtette, hogy odatette. Most is csak azért kandikálhatott ki a többi könyv takarásából, mert előző este keresett egy receptet és már nem volt kedve visszarendezni a levett holmikat. Olyan érzése volt, mintha a kötet lapjai susorogva csalogatnák. Tudta jól, hogy mi van a belsejében.

Elkészítette a kávét. Leült vele az asztalhoz, de hiába próbálta böngészni laptopján a napi sajtót, tekintetét folyton elcsábította a kis barna fedél.

- Hát jó! Legyen! Essünk túl rajta! - szólalt meg határozottan és a polchoz lépett. Levette a könyvet, visszaült a helyére. Ahogy megsimította a bőr borítót arcán üde pír bontott szirmot.

Ahogy belelapozott a verseskötetbe egy csodaszép, préselt ibolya hullott ki a lapok közül, egyenesen elé, az asztalra. Óvatosan felvette a törékeny virágot, elmosolyodott fejét csóválva, s inkább visszatette, hogy újra rázárhassa a fedelet. Kicsit arrébb tolta magától az emlék-csomagot és a kávéjába kortyolva böngészni kezdett levelei közt. Ám kisvártatva mégis kinyitotta a kötetet az első oldalon. A megsárgult lapon már homályosodó tintával írt gyöngybetűkön akadt meg a szeme. Hajh, milyen sokszor elolvasta pedig, kívülről tudta.


"Drága Anna!

Bár elkötelezted magad a világ legszerencsésebb férfija mellett, mégis szeretném, hogy tudd, tiéd minden moccanása szívemnek, amíg csak létezem! Örökig és azon túl is várni fogok rád! Ha nem most, hát egy másik életben közös úton sétálhatunk a végtelenbe...

Minden évben április hetedikén este hattól a magnólia társaságában számolom majd a perceket. Talán egyszer arra jársz...

Múlhatatlan szerelemmel: Halter Lajos"


Ijedten becsukta a könyvet és az asztalra tette, mintha égetné tenyerét a borító. Pedig sokkalta inkább a szíve kapott lángra a rá zúduló emlékektől. Kapkodva megitta a kávéját és készülődni kezdett. Sudár termetét csak még jobban kiemelte a sötétkék kosztüm ölelése és a fehér blúz is sóváran ringott keblein. Járásának dallamos koppanásait a reggel harmatos csendjében dúdolva visszhangozták a házfalak. Csupán pár percre volt a munkahelye, így mindig gyalog ment. Csak állt az irodája ajtaja előtt, nézte a tükröződő felületben meleg-barna hajának vállára omló tincseit, arcának szigorú vonásait. Toldiné dr. Petri Anna, ügyvéd, olvasta a fekete betűket az aranyozott lapocskán. Gondterhelten nyitotta meg a fehérre festett ajtót, leroskadt székébe és akaratlanul is elsüllyedt a felé morajló emlékfolyam habjaiban.

Igen, már Toldiné volt, amikor a nála 6 évvel fiatalabb dr. Halter Lajos megjelent a cégnél. Nem volt még túl ismert, de előélete alapján ígéretesnek tűnt a szakmában. Lendületes, energikus, és persze szemtelenül jóképű is volt. Anna ritkán látta csak, épphogy összefutott vele olykor a folyosón. Valójában nem törődött sem Lajossal, sem mással azidőtájt, a munkáját is jelentős erőfeszítéssel bírta csupán végezni. Akkoriban tudta meg, hogy az ő Toldi Ference, a hites ura, akinek holtomiglan holtodiglant rebegett ifjonti bíbor ajka immár huszonhárom éve, hűtlen lett hozzá. Pedig kezdettől óva intették tőle a barátnői, de hitte, hogy őt igazán szereti, tiszteli. Kiváltképp, amikor megszületett a kis Lana. Ferencnél odaadóbb férjet és apát nem látott a világ.

Idővel Lana már élte a saját életét a szomszéd városban, az ő napjaik Anna hite szerint egyetértésben, boldogságban teltek. Noha a huszonpár év alatt akadt furcsa megérzése Ferenc dolgait illetően, utólag mindig elszégyellte magát alaptalan feltételezései miatt. Végül egy szem előtt hagyott mail volt a megdönthetetlen bizonyíték arra, hogy Anna mégsem tévedett olyan nagyot, mert férjének többéves viszonyára derült fény akkor. Becsapta, elárulta őt. Nem szólt semmit inkább, valamiért úgy gondolta, akkor talán meg sem történt, ha nem beszélnek róla. Mégis esténként a zuhany alatt sírt, éjjel álmatlanul bámulta a redőny résein át betolakodó utcalámpa fényét, reggel magára erőltette mosolyát, míg Ferenc láthatta őt, majd valahogy megint este lett és a napok, mint száraz homok az ujjak közül, peregve szóródtak szét a szélben.

Egyik délután, amikor hazafelé sétált, egy kedves hang szólította meg:

- Csak nem erre lakik, hogy mindig gyalog megy kedves Anna?

Megilletődve fordult meg, Halter Lajos mosolygott rá kíváncsi tekintettel.

- De igen, erre, Martinka utca. Miért? Csak nem Ön is? - felelte távolságtartón.

- Kicsit messzebb, de éppen abba az irányba visz az utam, ha nem zavarja Önnel tartok - felelte derűsen.

Anna megvonta vállát és folytatta útját immár a mellette fecsegő férfival, aki az utca végén másik irányba kanyarodott. Párszor megismétlődött ez a különös kíséret. Anna egyik napról a másikra figyelni kezdett Lajosra, s csakhamar rájött, nagyon érdekes mondanivalói vannak, mi több, jobb kedve lesz tőle. Egy hét után azon kapta magát, hogy már várta a munka végét és rövid, ám tartalmas közös sétájukat, ami alatt már nem csak Lajos beszélt, hanem végre ő is. Élvezte, hogy meghallgatják, s valódi érdeklődést látott Lajos gyönyörűen fénylő fekete szemeiben.

Alig néhány hete kísérte haza, amikor a férfi új útvonalat javasolt. Felvetette, hogy bár tíz perces kitérőt von maga után a parkon keresztül menni, mégis megéri a tavasz illatától roskadozó fák miatt. Annának nem volt ellenvetése, hiszen akkoriban Ferenc egyre később járt haza - nyilvánvaló okok miatt -, nem volt kihez hazasietni, és persze Lajos meglehetősen szórakoztató társaság volt. Amikor a park egyetlen magnólia fájához értek, Anna elámult a számlálhatatlanul sok, vaskos ugyanakkor lágyan rezgő rózsaszín szirmok láttán.

- Csodálatos! - szólalt meg elragadtatva.

- Valóban - mosolygott a férfi.

Anna fürkészőn pillantott rá. Volt valami különös kísérője hangjában, ellágyult benne a megszokott zengő bariton. Nézte a magas termetet, a széles vállakat, a dús hollófekete haj rendre fésült tincseit, a szögletes arc szokatlan, zavart mosolyát.

- Olyan furcsa, ahogy mondja. Nem ért velem egyet talán? Hát látott Ön ennél szebb virágokat manapság? - faggatta meglepődve.

- Egyetértek, csodálatos. Ugyanakkor tiltakozom, mert nem ezek a legszebb virágok manapság számomra - nevetett felszabadultan.

- Ó, hát hol vannak az Ön virágai? - kérdezte érdeklődve.

- Egy - méghozzá a legszebb -, éppen itt áll előttem, s mivel oly csodás, nem is számít a többi virág - felelte elcsendesedve, és közelebb lépett hozzá. Anna tartott tőle, hogy nem jól érti Lajos szavait, gyanakodva tekintett rá. Ekkor a férfi megfogta a kezét és keskeny ajkaihoz emelve, gyengéd csókot lehelt finom bőrére, amibe ő annak rendje s módja szerint, beleborzongott.

- Önnél szebb virágszálat soha még eddigi életemben nem láttam Anna... - súgta szerényen.

- De Lajos, mit művel? - hüledezett értetlenül.

- Udvarolni próbálok - mondta komoly arccal, s olyan ragyogó tekintettel, hogy bár nappal volt, mégis csillagok fénye tündökölt fekete szemeiben. - Próbálom elmondani, hogy amikor meghallom lépteinek ritmusát, a szívem érthetetlen módon megvadul, s hogy amikor belenézhetek moha-zöld szemeibe, ereimben szilaj ménné válik a vér és vágtatni kezd megállíthatatlanul, mosolya olyan szelíden simul a lelkemhez, mint ahogy szellő dajkál álmos harmatgyöngyöt a zsendülő réten... Ön gyönyörű asszony! - felelte vágyakozva a férfi.

Anna légzése szaporábbá vált, arcán piros szirmú lángrózsák égtek, kézfejét kirántotta Lajos ujjai közül, mintha parázs ért volna hozzá.

- Hagyja ezt, Lajos! Összevissza beszél fiatalember! - mondta dorgáló hangon zavarát leplezendő fölénnyel.

- Nem hisz nekem? Nézze csak! - megragadta Anna kezét és a mellkasára tette. - Érzi?

Persze, hogy érezte. A ropogós fehér ing alatt tombolt a férfi szíve. Anna fejében kavarogtak a gondolatok. Ferencről, annak szeretőjéről, a saját elveiről, a reményről, hogy visszatér hozzá, bár maga sem tudta, miért is akarná ezt, csak így látta helyesnek. Ugyanakkor tenyere alatt Lajos érte viaskodó szívével már azt sem tudta végül, hogy mit akar. Hiszen, mint rügy az ágon, úgy egy gyengéd érzés is a szívében félénken nyiladozott egy ideje.

- Mennem kell Lajos, várnak otthon, eresszen... - suttogta lesütött szemmel, pedig tudta jól, hogy ez nem igaz.

A férfi szótlanul elengedte, ő hátra sem nézett, átsietett a parkon, az utolsó pár métert már szinte futva tette meg, és magára zárta az ajtót. Szívére szorította reszkető kezeit, félt, hogy kiszakad a helyéről, annyira hevesen vert. Bűnösnek érezte magát már attól, hogy meghallgatta azt a vallomást. És micsoda vallomás volt! Hitetlenkedve vizsgálta vonásait a tükörben. "Gyönyörű asszony? Még, hogy én?" Különös izgalom fogta el, ha a másnapi találkozásukra gondolt. Hiába próbálta figyelmét lekötni, minduntalan a férfi szenvedélyes szavai csengtek újra és újra a fülében.

Egészen késő este volt már, amikor Ferenc hazaért, s neki fel sem tűnt addig távolléte. Az sem, hogy két bőrönd állt a nappali közepén. Akkor vette észre csak, amikor férje megállt mellettük, majd közölte, elköltözik. Nem várta meg, hogy Anna bármit is mondjon, elment. Igazából nem is tudott volna mit felelni erre. Tudta, hogy előbb vagy utóbb ez lesz, mégis olyan súllyal nehezedett rá a döntés, hogy úgy érezte, összepréseli. Kudarcot vallott.

Bement dolgozni másnap, de csakhamar rájött, képtelen odafigyelni munkájára. A titkárnőjének meghagyta, hogy ne keressék aznap, sétálni megy. Nem is emlékezett, hogy került a magnólia fa alatt lévő padhoz, azt sem tudta mióta ült ott a hűsen cirógató virágillat alatt, de egyszer csak határtalan béke járta át.

- Tudtam, hogy itt van! - csendült fel Lajos simogató jókedve váratlanul.

- Honnan tudta? - mosolyodott el Anna. Maga sem értette, de úgy melengette a férfi felbukkanása szívét, mint a napsugarak az arcát.

- Na, jó! Nem tudtam, csak reméltem... - nevetett fel. Anna hellyel kínálta maga mellett, amit örömmel elfogadott. - Jól érzi magát? A titkárnője mondta, hogy gyengélkedik.

- Most már jól vagyok - felelte csillogó szemekkel magabiztosan.

- Ezt örömmel hallom! - szólalt meg boldogan. - Nézze Anna, ami a tegnapot illeti, sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztam, nem gondoltam végig, önző módon viselkedtem.

Anna fürkészőn pillantott a bűnbánó szemekbe, majd tétován megsimította a férfi frissen borotvált arcélét, végül tenyerét a mellkasára tette, érezni akarta szívének ritmusát.

- Gyönyörű dolgokat mondott Lajos. Ne sajnáljon semmit. Legfeljebb csak azt, hogy nem tette meg hamarabb - szólalt meg csendesen, és a meglepett arcra félénk csókot lehelt lopva belélegezve a férfi illatát. Közben észrevette, ahogy tenyere alatt hatalmas dobbanással nekiiramodik Lajos szíve.

- Anna, szeretem magát. Szeretem mióta megláttam - mondta boldogan, s ott az édes illatú szirmok árnyékában rejtezve vággyal telve megcsókolta a félénken remegő piros ajkat. Anna szívdobogva ölelte magához Halter Lajost, s vele együtt szenvedélyes szerelmét is mámoros csókjaival együtt.

Hamarosan a Martinka utca végén álló ház bejárata előtt találták magukat. Anna nem gondolkodott, csak érzett. Azt érezte, hogy minden porcikája hosszú ideje Halter Lajos után epekedik. Éppen csak kattant belül a zár a rájuk csukódó ajtó testében, ők olthatatlan szomjúsággal itták egymás sóvárgását. Göndör sóhajokat vetett vágyuk szerte a szobában, pőre sóhaj hevert az ágyon, visszhangzott a szenvedély a csöndben, s a falak pironkodva súgtak össze a szerelmük zamatán.



Festmény: Willem Haenraets
Festmény: Willem Haenraets



Feledhetetlen napok következtek ezután. Anna ragyogott a boldogságtól. Amikor már elhitte, hogy végre minden a helyére került életében, egyik nap munka után arra tért haza, hogy a két bőrönd a bejáratnál áll. Az a két bőrönd. És Toldi Ferenc. Hosszas magyarázkodás, érvek, tények következtek. A család az család! Hangzott a fő érv Ferenc szájából. Ráadásul nevetséges dolog, hogy egy suhanccal szűri össze a levet, aki lecseréli úgyis, miután jól kiszórakozta magát. Anna megtört. Bűntudat gyötörte, és szégyenérzet, férje elérte, amit akart, belátta, igaza van.

Aznap este összeszorított fogakkal, könnyek nélkül elmondta a parkban Lajosnak döntését, noha a szíve szakadt meg. A férfi csendesen fogadta a hírt, egy kék ibolyát tépett neki, hajába tűzte, majd oly szenvedéllyel csókolta meg, melyben benne volt szavak nélkül is minden érzése, amit elmondani nem tudott. Anna végignézte, ahogy elsétál. Akkor látta utoljára. Kilépett a cégtől, azt a kis könyvet hagyta neki az asztalán, a gyöngybetűs sorokkal.

Ferenc pár év múlva végül mégis elhagyta, ezúttal végleg. Pár hónapja élt egyedül, a magány is csak ritkán szegődött mellé egy-egy éjjelen, amikor ölelő karokat keresett álmatlanul, vagy egy széles mellkast, melyre fejét hajtva visszaszenderedhet a dobbanások ritmusát hallgatva. Már azt hitte, hogy Halter Lajos és vele együtt minden érzése a múlté. És akkor ez a könyv megjelent újra és felkavart benne minden üledéket, benne megannyi apró szemcsényi szenvedéllyel.

A névtábláját vizsgálta elkalandozva. Toldiné dr. Petri Anna. Tollat ragadott, s beírta naptárjába, hogy el ne felejtsen újat kérni, melyen már nem Toldiné többé. Nézte a dátumot. Hetedike volt. Akárcsak azon az áprilisi napon, amikor először megcsókolta őt Lajos. Megborzongott a szívébe nyilalló emléktől. "Mi van, ha valóban ott van, mi van, ha vár? Mi van, ha mindig is várt? De az mégsem lehet! Már évek teltek el azóta, hogy..." Fel s alá járkált az irodában, mint egy sarokba szorított vad. Végül úgy döntött, hogy hazamegy, úgysincs haszna így aznap.

A délutáni nap sugarai kacéran táncoltak a konyhaasztalon feledett könyv borítóján, mindegyre csak csalogatva Anna tekintetét. Hiába próbálta zakatoló szívét elcsendesíteni, semmi sem foglalta le eléggé figyelmét. Megállt a tükör előtt, s hosszasan szemlélte benne magát. A moha-zöld szemeket, melyekben még ott ragyogott a vágy a fásult napok ellenére is, a szigorú vonások mögött a mosolyt, mely ellágyította annakidején Lajos szívét, és a mellkason rezgő fehér blúzt, mely elárulta még mindig heves érzéseit. Felkapta a barna fedeles könyvet az asztalról és a parkba sétált. Ott a padon ülve várt, idegesen nézelődött, néha beleolvasott a kötetbe, ám képtelen volt figyelni. Ahogy közeledett a hat óra, úgy fogyott Anna elszántsága. "Mégis mit hittem? Hány év eltelt már? Micsoda szentimentális tyúk lett belőled Petri Anna!" - gondolta magában, s arra döntött, hogy inkább hazamegy. Alig lépett párat, ismerős illatot vitt felé a kora esti szellő.

- Csak nem erre laksz, hogy mindig gyalog mégy haza kedves Anna? - hangzott fel a kérdés a háta mögött. Megtorpant, nem is mert mozdulni. - Hát nem szólsz semmit? - szólította újra a hang. Erre már megfordult. Ott állt előtte teljes életnagyságban dr. Halter Lajos. Ugyanaz a magas, széles vállú, szögletes arcú férfi, mint régen. Fekete haja már deres volt, mint télen a mezőn ringó fűszálak, s arcán barázdákat szántott az idő ekéje. Szeretett volna szólni, de a szavakat valahogy elsodorta ajkairól az elfeledett érzések háborgó folyama. Csak állt a férfi előtt, kezében a könyvet morzsolgatva, vadul pumpáló aortával.

- Gyönyörű vagy, semmit sem változtál - súgta felé lépve Lajos. - Végre itt vagy! Tudtam, hogy egyszer majd nem hiába jövök ide - tette hozzá és gyengéden átkarolta derekát.

- Nem hittem, hogy várni fogsz rám Lajos - szólalt meg végül félszegen.

- Tudod Annám, az élet állandó várakozás. Várunk a bankban, a boltban a kasszánál, az orvosnál, vagy a munkaidő végére, az étteremben egy ínycsiklandó fogásra, hogy eljöjjön a tavasz, vagy a nyár, vagy csak egy táncra, amire aztán sosem kérnek fel. Mindre más-más érzéssel szívünkben. De rád, a szerelmedre várni a legcsodálatosabb dolog volt egész eddigi életemben! - felelte szenvedélyesen zúgó hangján.

- Mennyi évet elpazaroltam nélküled - sóhajtotta könnyes szemmel.

- Ne azt nézd, ami már eltelt, hanem azt, ami most van! Ezt a percet, ezt a pillanatot! Hát van annál mesésebb dolog, mint az, hogy olyan közel vagyunk egymáshoz, hogy a szíveink ritmusa a másikéhoz igazodik? - duruzsolta boldogan a férfi és a mosolyra görbülő bíbor ajakra simította sajátját.

A lágyan ringó fákon a szirmok szendén összezárták magukat, az ágak közé alkony ült és kíváncsian nézte az egymáshoz simuló szerelem meghitt lépteinek távolodó halk neszét. Egészen a Martinka utca végéig követte andalgó koppanásaikat, majd hagyta, hogy az éjszaka ragyogó fénye hunyorogva lessen be a redőny résein át végtelen ölelésükre.


Festmény: Willem Haenraets
Festmény: Willem Haenraets


Szerkesztette: Budai Orsolya

-

KORTÁRS TÜKÖR

Irodalmi és Művészeti Magazin

-

www.orsolyabudai.com

-

https://budaiorsolya.blogspot.com