Kincses János: Magellán pingvinek

Kincses János: Magellán pingvinek

Kép forrása: Pinterest
Kép forrása: Pinterest


Argentinában

Punta Tombo félsziget

Elöljáróban

Kedves Olvasó!


Odavagyok a természetfilmekért! Szóljon növényről, állatról, tájakról, szárazföldről vagy tengerről. Jöhet sivatag, préri, síkság vagy hegyvidék, dzsungel vagy a jég birodalma.

Amikor az ún. Magellán pingvinekről másodszor is láttam egy filmet, nagyon megérintett. Nem tudtam szabadulni a hatása alól. Állandóan előtolakodott a gondolat, hogy erről, talán másoknak is tudnia kell; vagy tudni szeretnének, esetleg. Számomra, a filmre emlékezve, annyira megindító a helyzetük és olyan hősies, hogy nem tudtam, csupán tényszerűen, kicsit kiszínezve elmesélni.

Így kicsit humorosan, együttérzően; kimondom: szeretettel próbáltam bemutatni életüknek egy kis részletét. Remélem, sikerült!

Tehát, végülis, az ő tiszteletükre írtam meg ezt a történet-félét.

Ajánlom, pedig azon embertársaimnak, akik már reggel úgy kelnek, hogy: jaj, már megint egy új, fárasztó nap következik; milyen nehéz is az életem....

- Reggel van! Ébredj, drágám!...

- Vili, Vilikém! Indulnod kell!...

- Nem hallod, te hétalvó?... Na jó, tudom, hogy sokat fáradsz értünk, de most muszáj megint elindulnod!... Na!... Ne kéresd magad!... Így ni! Egyik talp, másik talp... és már fenn is vagy...

És valóban, Ping Vili szépen, lassan felkászálódott a családi fészek kényelmes fekhelyéről. Bár ez a fészek csak egy kisebb mélyedés volt a kemény talajban, de jókat lehetett aludni benne, mert az alját tollakkal, fűvel kibélelték. Csak hát pihenésre kevés idő jutott mostanában; amióta kikelt egy szem fiókájuk... És ki lehet-e pihenni egyáltalán azt a nagyjából nyolc kilométeres keserves utat naponta, oda és vissza a fészektől a tengerig?... Reménytelen...

- Reménytelen vagy édes párom! Még nem vagy kész? Nézd, a többiek már ott totyognak a nagy kőrakás mellett. Mindjárt ideérnek. Éhes vagy, ugye, szegénykém? Tegnap is elaludtad a vacsorát... Persze, megértem, nagyon kimerültél,...de hát valamiből élned kell neked is! Különben nem bírod ezeket a hosszú, fáradságos utakat minden nap megjárni, hogy élelmet szerezz a családodnak. Mi is lenne velünk nélküled!... Te kis hősöm! Na, várjál! Öklendezek fel néhány kisebb halat,... ezeket félretettem neked még az este. Tartsd gyorsan a csőröd! - Szuty-szuty-szuty... egy, szuty-szuty-szuty... kettő, szuty-szuty-szuty... három. Na látod! Mégis lesz a pocakodban valami, amíg leérsz a tengerhez. Aztán, ha odaértél, először magadnak fogj halat, csak azután gyűjts nekünk. Persze tudom, amikor hazaérsz, a magad részét is nekünk adod... Nagyon szeretlek, Vilikém, tudod! ... de most már tényleg indulnod kell! Itt csúszkálnak a lejtőn a társaid.

Valóban, már hallani lehetett a kacsázó lábak jellegzetes hangját: - sity-suty, sity-suty, csisz-csosz, csisz-csosz...

- Hé, fiúk, várjatok, én is jövök! - kiáltott Ping Vili a közeledők felé. De előtte még csőrével finomam megcsipkedte párja, Ping Vilma nyakát és feje búbját. Az kicsit szabadkozva odébb lépett és erőltetett komolysággal rárivallt: - Na, menj már, te lustaság!

Vili gyorsan odacsoszogott a kis csapathoz és együtt folytatták útjukat.

Ők négyen voltak mindennapi társai a naponkénti, kimerítő élelem szerző útjain. A 'hórihorgas' Ping Valdemár, a 'gyorslábú', Ping Vendel, a kicsit köpcös Pingvi Norbi és a minden lében kanál Ping Vince. Jó kis csapat voltak ők. Állítom: a legjobbak! Mert nem mindegy ám, hogy kivel 'utazik' az embe... - Jó, akkor a pingvin. Egyáltalán nem mindegy, hogy kivel viszi a vásárra a bőrét nap mint nap, - ha az a cél, hogy ép bőrrel és tollal sikerüljön megúszni a 'kiruccanást' oda-vissza; - és hát mi más lenne?; akkor pedig tudatosan olyan csapathoz kell szegődni, vagy össze kell hozni a megfelelő emb..., pingvineket, hogy legalább nyolcvan százalékban biztos legyen a visszatérés. De milyen visszatérés!? Az sem olyan szimpla ügy! Egyrészt nagyjából egészségesen; tehát lehet felhorzsolt bőrrel, talppal, uszonnyal. Kicsit sérült szemmel, csőrrel. Még a rándult, kificamított végtag sem olyan nagy ügy. A nyak már problémásabb a nyelés miatt. Ha pedig valamelyik végtag megrepedt vagy eltört, annak a családfőnek és családnak megpecsételődött a sorsa... Még ha hason csúszva, rengeteg veszélyen át el is jutna a vízhez, képtelen lenne halat fogni; de ha valami csoda folytán sikerülne is neki, elképzelhetetlen, hogy bármi módon, tele pocakkal haza vergődjön... Mindezt alaposan végig gondolva szedte össze Vili bátor, rettenthetetlen kis csapatát. Ami pedig nem mellékes, még humorérzékük is volt. Nem is gondolnánk, milyen nagy szerepet játszott ez utóbbi tulajdonság a túlélésükben. De majd megtudjuk... hamarosan.

... Már jó ideje totyogtak barátaink, de ez még csak az út legeleje volt. Az egészhez képest, jelentéktelen távolság...

- Muszáj így rohanni!? - kérdezte szuszogva Norbi az elől haladó Valdemárt.

- Ki rohan? Különben is, szeretnél még ma odaérni? Akkor tartsd a tempót öcsém!..

- Öcséd ám a lúdtalpas rokonod, a csámpás Liba Levi!

- Na, na! Ne gyere ezzel! Egyrészt, ha rokonom is, nagyon távoli. Másrészt nem is ismerem.

- Akkor miért lakott nálatok napokig, mikor még az anyósodat sem engeded be hozzátok, hogy legalább egy pillanatra megnézhesse a kis Valdit?

- Na, idefigyelj, te anyaszomorító, ha olyan jólértesült vagy! A Levi, jó ha tudod, vadlúd, nem egy sima falusi gácsér. Aztán meg úgy zuhant le pont a fészkünk mellett, kificamított szárnnyal, mert megtámadta egy halfarkas...

- Nagyon jó, témánál vagyunk! - rikkantotta Ping Vili - és csőrével fölfelé bökött, ahol nem is olyan magasan egy madár körözött és látható érdeklődéssel figyelte őket. Erre gyorsabban szedték a lábukat.

- Ez nem hiányzott! - aggodalmaskodott Norbi, - még messze vannak a sziklák, ahol védve lennénk ettől az éhenkórász kampóscsőrűtől.

- Látod, ezért kell mindig és mindig sietnünk! Különösen ezen a sík terepen, ahol minden ágrólszakadt csóri madár belénk köthet - okoskodott Valdemár.

- Ha olyan könnyű lenne sietni! - sóhajtott Norbi. - Én már most rettenetesen fáradt vagyok... Hagyjatok, menjetek csak, talán megúszom valahogy...

- Azt lesheted, kispajtás! Együtt maradunk és ha idepofátlankodik fentről, olyat kap a fejére, hogy megemlegeti - bátorította Ping Vince, a minden lében kanál.

- Ne félj, amíg minket látsz! - így Vendel is. - Aztán meg ez a nagyszájú Valdi sem engedné, hogy bántódásunk essék. Mindig morgolódik, okoskodik, de igazi jóbarát.

Hirtelen sipítozás, rikácsolás hallatszott mögöttük... Lecsapott egy óriáshojsza, de talán nem volt szerencséje, mert egyedül emelkedett a levegőbe. Bár, lehet, megsebesített valakit, mert a panaszos sivalkodás nem akart elülni.

- Na, ennek annyi - mondta egyikük együttérzően. A többiek bólogattak és ha lehet, még sebesebben szedték talpaikat.

Közben egészen közel értek a biztonságosabb sziklás útszakaszhoz.

De itt is pontosítanom kell! Ami a biztonságot jelentette itt, az legalább annyi veszélyt is rejtett magában. Ugyanis a kövek mögött és a mélyedésekben meg lehetett húzódni egy-egy 'légicsapás' elől, viszont a haladást nagyban nehezítették is ezek a kisebb-nagyobb képződmények, a kimeredező hegyes szikladarabok. Könnyen megsebezhette a talpukat, testüket valamelyik. Ráadásul egy idő után lejteni kezdett a sziklás terep és gyakran, akaratuk ellenére, hason vagy háton csúszva tettek meg több métert is lefelé a csúszós felületen. Ilyenkor gyakran megesett, hogy fejjel előre érkeztek a kemény talajra, vagy éppen egy kőnek ütköztek és a hátukat vagy a feneküket ütötték be. Mindez meglehetősen fájdalmas tapasztalás volt és persze veszélyes; néha életveszélyes.

De menni kellett, haladni, minden perc drága volt, minden apró bizonytalanság, késedelem veszélyeztette küldetésük sikerét.

Végül azért, nagy üggyel-bajjal, horzsolásokkal, megrándult tagokkal valahogy leértek a köves hegyoldal lábához

- Hurrá! Itt a tenger! - sipítozta színlelt lelkesedéssel Ping Vince...

- Az ám, a tenger! Az agyad, az a kicsike töltelék a fejedben! - hurrogta le Ping Valdemár - nála nem lehetett tudni, komolyan mondja-e.

- Muszáj ezt mindig eljátszanod, te illúzió-romboló! - próbálta enyhíteni a helyzetet Ping Vili és néhányszor megcsipkedte Vince feje búbját. Az pedig jajgatva menekült, amin a többiek, jót derültek. Lassan megnyugodtak, és most, a mindig elégedetlen hajcsár, Ping Valdemár is engedélyezett néhány szusszanásnyi pihenőt.... Megvolt rá az oka: Ha eddig nehéz volt az út, nagyon nehéz, akkor innentől egyenesen horrorisztikussá vált. Na, de miért is? Ezek miatt a nehézsúlyú, hájas uraságok miatt. Akik egész álló nap itt heverésznek, hortyognak, süttetik magukat a meleg napocskával. Igen, ők azok: az oroszlánfókák. A nevükre egyáltalán nem szolgáltak rá e túlméretezett hájpacnik. Az étvágyuk mégcsak megfelelt egy méretes hímoroszlán étvágyának, de a többi tulajdonságuk messze elmaradt a nemes fenevadak képességeitől.

Egyetlen 'erősségük', ha lehet egyáltalán annak nevezni, az elképzelhetetlenül nagy, és hihetetlen súlyú testük - különösen egy kis pingvin szemszögéből. Hogy ormótlanok és nehézkesek, arról nem tehetnek, ezt el kell ismerni. De a figyelmetlenségük, a tohonya nemtörődömségük az már dühítő és nagyon ellenszenvessé teszi őket.

Ezek a hatalmas zsírzsákok nem törődnek senkivel és semmivel. Mindegy nekik, hova heverednek le; pontosabban mire és kire. Ha éppen nincs kedvük távolabb üres fekvőhelyet keresni, rátelepednek arra, aki éppen azon a helyen pihenget. Akár egyik társukra, akár egy, sokkal kisebb méretű nőstényre. Sőt, a behemótok, nem is egyszer agyonnyomják a közelükben tébláboló kicsinyeket, egy hirtelen mozdulattal, vagy átfordulással. De az is megesik, hogy a saját borjukat pusztítják el, miközben ádázul küzdenek a pozíciójukért; egyszerűen agyontapossák szegényt.

Nincs ezeknek se szívük, se eszük! Ráadásul még agresszívek is! Ha túl közel mész hozzájuk vagy idegesíted őket, odavágnak a hosszú, éles agyarukkal, és akkor annyi... Ha nem tudod kikerülni, akkor szinte biztos, hogy súlyos, maradandó sérülésre számíthatsz; hacsak nem hagyod ott a csőröd abban a szent minutumban...

Ha tehát belegondolunk, hogy át kell jutni egy kb. 60-70 cm-es, nagyjából négy kilós pingvinnek egy olyan terepszakaszon, ahol ezek a terpeszkedő, kényelmükre kényes agyarasok egymás hegyén hátán heverésznek, ráadásul úgy hogy ne zavarják őket különösebben; nyugodtan nevezhetjük: túlélő show-nak a megteendő, rajtuk átvezető utat.

De ezek a derék pingvitézek nem ismernek lehetetlent... Ping Valdemár felemelkedett, sőt felmagaslott föléjük, - ezt a mozdulatot mindig díjazták, mert erőt öntött beléjük; magukat is nagyobbnak érezték, erősebbnek, sőt! rettenthetetlennek, - és szinte szónokolt.

- Barátaim, hős pingvinek! Tudjátok, mért vagyunk itt, tudjátok mi a feladat! Egyszerűen csak át kell kelnünk, itt, ezeken! Ezen a hullámzó, vakaródzó, félig alvó-félig éber, morgolódó, háj-dombságon. - Mindig megcsináltuk?!

- Mindig! - vágták rá a többiek

- Visszafelé is?! - Visszafelé is! - mondták kórusban.

- Voltak sérülések?! - De mennyire! - erősítették meg.

- És itt hagytunk valakit valaha is?!

- Nem, soha! Együtt mentünk haza! - zúgták hangosan.

Na, ez most is így lesz, - mondta átszellemülten Valdemár. - Akkor rajta! A parton találkozunk!

Elsőként rugaszkodott neki, hogy felfusson-kapaszkodjon az előtte hegyként magasodó fókatestre. Egyszerre ugyan nem sikerült neki, de kapaszkodott csőrrel-szárnnyal-körömmel, elszántan, lehetetlent nem ismerve, míg végülis feljutott a tetejére. Aztán le a másik oldalon, és újra fel... már el is tűnt a szemük elől. Erre a többiek is nekibátorodtak, egyikük a másik után bukdácsolt fel-le, a hatalmas, csúszós akadályokon.

Utolsónak Ping Vili is nekilódult... Nagy lendülettel futott fel egy darabig valami farokfélére, mert ez alacsonyabb volt, de már igyekezett is feljebb, nehogy hirtelen megmozduljon vagy lesodorja, megüsse az uszonyával. Gyorsan lecsúszott a másik oldalon és fel a következőre. - Hű, de büdi! - kiáltott fel, mert most egy megtermett agyaras, bajszos, szájas fej mellé érkezett.

- Tünés innen! - gondolta, - mert ha ez észrevesz, még képes lesz felnyársalni; ha addig meg nem fulladok. - Ez sose mos fogat? Pedig mennyi jó sós víz van itt nem messze, - csóválta a fejét. Aztán sietve folytatta a hullámvasutazást - fel és le; jobbra és balra...

Már eléggé bent járt a fóka-rengetegben, amikor egyik társára lett figyelmes. Talán a kis köpcös Norbi lehetett...Hangot nem hallatott, nem is tehette szegény, mert egy egy széles, vastag fókauszony szinte teljesen betakarta. Még szerencse, hogy Vili észrevette a kikandikáló, kapálózó lábait.

Gyorsan kellett cselekednie, mielőtt ez a méretes testrész, kipréseli a szuszt szegény párából. Lesiklott az éppen alatta hortyogó családfő hasáról és már ott is termett bajba jutott társánál. Egyet tehetett, és nem is habozott, bár ez a mentési kísérlet sem volt veszélytelen - egyikükre nézve sem. Nagy erővel többször is belecsípett a figyelmetlen, bajt okozó uszonyba. Amikor az megmozdult és felemelkedett egy pillanatra, hogy elhessegesse a csipkelődőt, abban a minutumban, minden erejét összeszedte és fejjel előre nekirontott Norbinak, a leggömbölyűbb részénél és oddébb lökte, amennyire erejéből és lendületéből tellett. Ugyanekkor ő is félre ugrott, nehogy most ő kerüljön a veszélyes végtag hatósugarába. Mikor már mindketten lihegve, szuszogva biztonságos távolságban voltak, örömmel állapították meg, hogy egyiküknek sem lett komoly baja az iménti incidensből; csak Norbinak sajgott kicsit a pocakja a mentéskor elszenvedett pingvin-fejestől. Hálálkodásra nem volt idő, már totyogtak is tovább, annál inkább, mert itt már ritkásabban hevertek a sziesztázók, és közöttük rá lehetett látni a hullámzó, habos tenger kékes vízére. Ez a látvány, a tenger közelsége megsokszorozta erejüket és akaratukat. Új lendülettel és elszántsággal tették meg a hátralévő utat, mit sem törődve a morgolódó, hortyogó, utánuk kapdosó bajuszos fejek és agyarak közelségével és lehetséges kockázataival. Már csak néhány méter, egy-két homokbucka és gödör, és végre! ... Ismét elérték a biztonságot nyújtó homokos, párás, sós illatú tengerpartot. De nem örömködtek, hanem gyorsan keresni kezdték egymást a tekintetükkel. Lassan itt is ott is felbukkant egyikük is-másikuk is a parton zsibongó többi pingvin sűrűjében, míg végre együtt volt újra a rettenthetetlen különítmény.

Alig pihentek, máris belevetették magukat a számukra oly kedves, otthonos közegbe, az élénken csapdosó, tajtékzó hűs vizbe. A feladat mindegyikük előtt világos volt: a vízben töltött idő alatt annyi halat fogni és lenyelni, amennyire csak képesek.

És az sem mellékes, hogy közben minden lehetséges módon el kell kerülni a ragadozó halak rengeteg, pengeéles fogát. Ez a két feladatot így együtt, már nem is olyan egyszerű teljesíteni.

Ezért aztán a szárazföldön oly nehézkes és sebezhető barátaink hihetetlen gyorsasággal és elképesztő manőverekkel közlekedtek a vízi világ útvesztőiben, hogy maguknak és családjuknak megszerezzék a szükséges élelmet. Ügyesen elkerülték a veszélyes növények, a megbúvó, orvul támadó kisebb-nagyobb rájuk leselkedő vízi lények támadásait. Szembeszálltak az erős hullámveréssel, az áramlatokkal és a zsákmányukat elorozni akaró néhány erőszakos fajtársukkal, vagy más vízi rablókkal...

Végül, fáradságos munkával, ügyesen lavírozva a tengeri tájakon, lassan mindegyikük megtöltötte a pocakját megfelelő mennyiségű hallal. Kiúsztak a partra és újra összegyűltek, mielőtt neki indulnak élelem szerző útjuk második, haza vezető részének.

Valdemár megkérdezte társait: Elegendő halat fogott mindenki?

- Iiigeeen! - vágták rá kórusban.

- Senki sem sérült meg? - Csak a szokásos - felelték. - fej zúgás, hal harapás, fókával való ütközés, csőr csorbulás és horzsolások, vágások, ütések nyomai... sorolták, de közbevágott vezetőjük.

- Szóval semmi komoly! Ezt akartam hallani! Akkor minden rendben! Nekivágunk a vissza-útnak.

Erre egymás után felkerekedtek, és amennyire, hallal teletömött hassal lehetséges, nekilódultak a tengerhez vezető útjuk tükörképének.

Tehát most elsőnek a heverésző oroszlán fóka-kolónia következett. Viszont kicsit változtatni kellett az átjutási stratégián, hiszen a lenyelt halaktól nemcsak nehezebbek lettek, hanem a mozgásuk is még nehézkesebbé vált; ha ez egyáltalán lehetséges.

Ezért többnyire, lehetőleg nem felugrálva az előttük magasodó fóka pocakokra és - fejekre, hanem kikerülgetve balról-jobbról a testeket, mellettük próbáltak elhaladni. Ez persze, nemcsak hosszabb utat jelentett, hanem majdnem ugyanolyan veszélyes volt, mint rajtuk keresztül gyalogolni. Ugyanis gyakran egészen szűk helyen kellett átpréselniük magukat a fókák és a közvetlen közelükben lévő sziklatömbök között. És jaj volt nekik, ha valamelyik állat megmozdult ilyenkor! Jó esetben csak a lenyelt halakat préselte ki belőlük... Amiket persze, gyorsan újra le kellett nyelniük - ha nem akartak dolguk végezetlen hazatérni.

Vagy a zsákszerű, szétfolyó alakzatok helyett a mellettük lévő kisebb-nagyobb kövekre fel- és leugrálva igyekeztek tovább.

Ennek megfelelően, ez az útjuk is nagyon kimerítő volt. Pingvi Norbi folyton panaszkodott:

- Hűha! Majdnem odapréselt egy nagy kőhöz ez a böhöm! Ajjaj! Fáj az orrcimpám!

- Nincs is neked olyan! - Torkolta le Vili.

- Megrándult a lábam! - Melyik? - érdeklődött Vili, lihegve, futtában.

- Nem mindegy? Az, amelyik elöl van.

- Most van elöl, vagy amikor beütötted? - Jaaaj! Hagyjál már a hülyeségeiddel!... rikoltozta felháborodottan a sebesült.

Vili kuncogott. Nem akart ő rosszat, csak elterelni barátja figyelmét a nehézségekről. És ezt a másik is tudta. De ezt mindig eljátszották... Közben ki is jutottak a fókák területéről. Most ők voltak ügyesebbek. Fújhattak egyet, amíg a többiek is kikeverednek onnét.

Együttérzéssel figyelték társaik küszködését, de néha nem tudták, sírjanak-e vagy nevessenek fura helyzeteiken:

- Júj, beszorult a tappancsom! - rikácsolta Ping Vendel, pedig ő volt mindig a leggyorsabb.

- Biztos? - kérdezte aggodalmasan Valdemár, aki most utolsóként haladt, hogy tudjon segíteni, ha nagyobb bajba jutna valamelyikük.

- Persze, hogy biztos, hát nem látod! - fakadt ki türelmetlenül Vendel -, és lemutatott a földre, maga elé. Hát éppen ezen pukkadoztak most már valamennyien, akik a közelében voltak. Ugyanis szegény olyan szűk ösvényen próbált áthaladni, hogy egymás mellett nem fért el mind a két lába, ezért akaratlanul is egyikkel a másikra lépett és hallal teli testével, még rá is nehezedett. Így saját magát akadályozta a tovább haladásban. Mire rájött, mi történt, Valdemár 'öles' léptekkel mögötte termett, szárnyaival hóna alá nyúlt és megemelte annyira, hogy ki tudja szabadítani egyik lábát a másik alól. - Na végre, hogy eszedbe jutott segíteni, nemcsak röhögni a másik nyomorán! - fakadt ki a kiszabadított.

- Amúgy,... szívesen! - válaszolt Valdemár, megjátszva a sértődöttet. Ekkor Ping Vince síránkozására lettek figyelmesek, aki egyik szárnyát lógatva nehézkesen vonszolta magát feléjük. - Hát téged mi lelt? - kérdezte most is résztvevően Valdemár.

- Jaaaj! Ne is kérdezd! Leestem egy nagyobb kőről, pont rá a szárnyamra; lehet, hogy eltörött... - Na, várjál! - csosszant közelebb a 'hórihorgas'.

- Segítek. Próbáld felemelni! Le-föl, le-föl.

- Jajjajjajjaj! - jajgatott közben a sérült.

- Ne jajgass, hanem emelgesd! Anyámasszony katonája! - pirított rá az önjelölt felcser. Tudom, hogy fáj! Az a kérdés, tudod-e mozgatni?

- Hát, ha nagyon erőlködöm... - Na látod! Akkor csak erőlködj! - zárta le az ügyet Vendel. Majd így folytatta:

- Fiúk, szedjétek össze magatokat! Az út nehezén túl vagyunk. Már csak fel kell jutnunk ezen a lejtőn, aztán onnan egyenesen végig a sima, homokos talajon; egészen hazáig. Menni fog? - Igen! - vágták rá elszántan. - Akkor rajta!

Nem is kérették magukat, egy pingvinként lendültek neki az emelkedőnek. Mondanom sem kell, ez sem volt könnyű esti séta. Ugyanis amikor lefelé jöttek, üres hassal, teher nélkül, többnyire fenéken vagy háton csúszva, esetleg bukfencezve jutottak egyre lejjebb. Most viszont felfelé igyekezve a helyenként meredek sziklás, homokos, gyakran csúszós járatokon, ugyancsak megnehezítette a dolgukat, a bekapkodott halak többlet súlya. Úgyhogy igazán komikus látványt nyújtottak, amint hol egyikük, hol másikuk néhány lépés, vagy több méter megtétele után, amit felfelé megtett, visszacsúszott vagy visszagurult hason vagy háton kiindulási helyére. De nem adták fel, indultak újra és újra, ahányszor csak kellett fáradhatatlanul...

... és végül mindnyájan fel is jutottak a fennsík szélére. Vezetőjük futólag végigmérte őket. Elégedetten állapította meg, hogy a kisebb-nagyobb horzsolások, letört körmök, berepedt úszóhártyák, hiányzó tollak, vérző kobakok azt jelzik, hogy komolyabb sérülést nem szenvedett egyikük sem. - Pihenjünk kicsit, aztán rajta! - Le-letottyanva pihegtek egy keveset, de már mind talpon voltak, amikor a vezér kiadta az utolsó utasítást: Indulás, pingvinek! Hazáig már nem állunk meg!

Bár eszük ágában sem volt, hogy még, akár egyetlen másodpercet is késlekedjenek. Pedig nagyon kimerültek és csapzottak voltak. De gondolatban már otthon voltak, ahol várja őket hűséges párjuk, és apró fiókájuk... Aki ugyan rettenetesen falánk, de annyira szeretnivaló, hogy nincs arra megfelelő kifejezés - még pingvin nyelven sem.

Így hát szedték a lábukat, ahogy bírták, sietve igyekeztek a megszokott úton szeretteikhez a családi fészekbe. Közben azért most is gondjuk volt egymásra: ha valaki lemaradt, lassítottak, hogy beérje őket vagy közrefogták, támogatták, bíztatták, hogy hamarosan hazaérnek, bírja ki még azt a néhány/száz/ lépést...

Végül a kimerítő csoszogás-totyogás egyszercsak véget ért. A távolban megpillantották a nyüzsgő sokaságot a fészkelőhelyeken. Aztán a zsibongásukat is egyre erősebben hallották, ahogy közeledtek. Majd hamarosan ismerős hangok jelezték nekik, hogy valóban hazatértek, ki tudja hányadszor, a végtelen hosszúnak tűnő élelem-beszerző kalandjukról.

Elsőnek Ping Vili ért haza. Vilma aggódva hangoskodott, amíg egészen a közelébe nem ért. Aztán mikor látta, hogy ép bőrrel és tele pocakkal tért vissza, megnyugodott és átölelte szárnyaival. - Végre itthon vagy, édes párom! Úgy örülök! - Hát még én, egyetlenem! - válaszolt Vili kissé rekedtesen, lestrapáltan, - majd odakiáltott tovább haladó útitársainak - Viszlát holnap, fiúk! Aztán el ne aludjatok! - de azok távolodva, aligha hallhatták a nagy zsivajban. Vili betottyant a fészekbe, és kiürítette magából a bespájzolt halakat. Előbb jóllakatta a kis Vilit, aztán megetette türelmesen várakozó párját is. Mindent kiadott magából, egyetlen snecit sem tartott meg. Szerető párja persze, most is gondosan félretette a részét.

- Vilikém, ez itt a tiéd, tes... kezdte volna, de látta, hogy az már a fészek mélyén az igazak álmát alussza... Az igazakét, a hétköznapi hősökét...Vilma, a gondos, figyelmes tojó, fogta a halakat és egyelőre a fészek egyik eldugott zúgába rejtette őket.

Aztán csendben odatipegett ő is az alvóhelyhez és letelepedett Vili és fiókájuk közé. Szárnyait kinyújtva a vállukra tette, és közelebb húzta magához a számára két legdrágábbat a világon. Amennyire tudta, a kis Vilit betakarta szárnya csücskével. Élete párját pedig szeretettel megcirógatta, de úgy tett, mintha csak legyezgetné. Valamit csacsogott is, félhangosan, talán dallama is volt, talán valami altatódal-féle... talán egy bátor pingvinről,... aki élete árán is... nap, mint nap,...a családjáért,... de mit... is... csi...

A többit álmában folytatta,... ahol hárman,... boldogságban,... ahol minden sokkal, de sokkal könnyebben...


Kép forrása: Pinterest
Kép forrása: Pinterest




Szerkesztette: Budai Orsolya

-

KORTÁRS TÜKÖR

Irodalmi és Művészeti Magazin

-

www.orsolyabudai.com

-

https://budaiorsolya.blogspot.com