Kincses János: Fa/ntasztikus történet

Kincses János: Fa/ntasztikus történet


Kép forrása: Pinterest
Kép forrása: Pinterest


A cím második része nagyjából igaz, mert valós helyzet az alapja a következőkben leírtaknak. Az első része pedig teljesen, mert a tényszerű keretbe némi fantázia segítségével töltöm bele mondanivalómat, de csak azért és olyan mértékben, hogy bárki hozzáférhessen ahhoz a csodához, amit én is megtapasztaltam, illetve a lehetőségekből kibontogattam.

Mindez nagyon régen kezdődött... Viszont

mondanivalóm írásban való rögzítése tulajdonképpen, visszautal a karantén-helyzet megszűnésére.

Ugyanis, amikor hosszú hónapok után ismét szabadabban lehetett közlekedni, közösségi alkalmakon résztvenni; ezzel együtt a templomokat is újra lehetett látogatni. Ez a lehetőség olyan örömmel töltött el mindannyiunkat, hogy azt éreztük, amit kb. 33 évvel ezelőtt, amikor a közös munkánkkal felépült templomunkat felszentelték és utána rendszeresen járhattunk szentmisére. Érthető tehát, hogy az első alkalmak az újra felfedezés élményét nyújtották: előbb érzékszerveink vették ismét birtokba a rég áhított szakrális környezetet. Szemünk végigpásztázta előttünk a padokat, aztán tovább, alulról fölfelé a falakat, oszlopokat, üvegablakokat.

Újra gyönyörködtünk a kórus mellvédjén félkörben futó mozaik jelenetekben és némi

fej- és derékmozdulattal megpillanthattuk mutatós, tiszteletet parancsoló orgonánk rengeteg látható sípsorát a játszóasztallal. Végül és valóban nem utolsósorban, a körbebámészkodás után az oltár lett az egyetlen fontos néznivaló ezután. Fölötte a falban a szentségtartó, afölött kereszt és oldalt az örökmécses. Az oltáron, előtte és kétoldalt a virágdíszítés azért időről-időre magára vonzotta a tekintetet és nemcsak a szemet gyönyörködtették, hanem a szaglásnak is nagy örömet szereztek a friss, illatos virágok. És orrunk beszívja még és emlékezik a padok festék-illatára, az égő gyertyák-, és az előző alkalmakkor használt füstölő fűszer illatára. Fülünk a csengettyűk dallamos csilingelését, az összekoccanó üveg- és fémedények kedves zaját élvezheti újra. Lelkünk pedig mindezt

és minden apró benyomást befogad és otthon érzi magát ebben a régi-új otthonos környezetben.

Elmesélni valóm tehát az egyik ilyen, 'bámészkodó', újra felfedező alkalmak egyikén kapott végső lökést; mármint ami a végső formába öntést illeti...

... Javában folyt a szertartás, amikor a liturgia egy meghatározott részén éppen felálltunk. Az ember igyekszik követni az eseményeket; ez sikerül is egy darabig, az agyával, de a szeme, esetleg elkalandozik, a legkézenfekvőbb irányba, pl. az előtte lévő padra. Ha éppen nem ül előttünk senki, akkor előre és lefelé pillantva, láthatjuk a padlót; a térdeplő és az ülőrész között. Ha pedig viszonylag jó állapotban van, és viszonylag tiszta is, akkor csak látó szem és némi játékos fantázia kérdése, hogy meg- illetve belelátjuk-e a felkínált történetet.


Tehát, kissé előrehajolva, lenéztem az ismerős helyre, és megláttam Őt újra; annyi eltelt hét után. Szinte semmit nem változott. Úgy megörültem, mint akkor, amikor először megpillantottam... Első ízben, talán több, mint tíz éve vettem észre, amikor, éppen arra a helyre sütött a nap, és véletlenül odapillantottam. Alig akartam hinni a szememnek! Kicsit komikus volt, de inkább különösnek mondanám a helyzetet.

A - hívő - ember lenéz maga elé a padlóra, és szembe néz vele, illetve hunyorog, Ő... Hogy pontosan ki? Fa néni, Fa anyó... Én később adtam neki egy, szerintem, találó nevet, de áldom az eszemet, hogy nem közöltem ezt Vele, mielőtt bemutatkozott. Ettől kezdve aztán, teljesen rendszertelenül persze, 'találkozgattunk'. Nagyjából a kettőnk titka maradt; azon egyszerű oknál fogva, hogy családom tagjai, ha egyáltalán látták is, úgy ahogyan én, nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget annak, hogy egy deszkában az ághelyek emberi arc stilizált vonásait mutatják. De hát messze nem csak erről volt itt szó!...

Ezek a 'találkozások' valójában pillanatokig tartottak, hiszen mindig gyorsan visszarázódtam a valóságba. Mégiscsak fontosabb célból voltam itt...

De aztán később, már otthon, gyakran eszembejutott az érdekes, lehúnyt szemű fa-anyó. - Jó lenne megszólítani..., elbeszélgetni Vele. Biztosan rengeteget tudna mesélni, hiszen már több, mint harminc éve 'van velünk'. És hát előtte is élhetett még jó sok évet, még sudár fa korában... - Fantáziálgattam gyakran az éjjeli nyugalmas órákban, amikor még nem jött álom a szememre. Végül elhatároztam, hogy egyszer délelőtt bemegyek a templomba, olyankor szoktak takarítani, és megpróbálom szóra bírni kedves ismerősömet. Ha kérdezik, minek hasalok a padok alatt, majd azt mondom, elvesztettem valamit a múltkor, és azt keresem... Így is tettem. Elmentem, beléptem az ajtón, és egyenesen a szóban forgó padsorhoz léptem. Lehajoltam a bizonyos helyen, és most is ott 'várt' Ő.

Szemhéja lesütve, vonásai mozdulatlanok. Mintha nem is élne... De tudtam, ez csak a látszat... Most csak mi ketten vagyunk, és a csend, senki nincs a közelben..., most kell megpróbálnom. Lehasalva bepréseltem magam a pad alá, egészen közel az 'arcához' és próbáltam megszólítani: - Ühm, öhm, jó napot,... Jó napot, néni... Jó napot, kedves hölgyem!... Jó napot fa néni, vagy hogyan is szólítsam?...

Kis szünet után megrebbentek szemhéjai, mintha az orra is apró fintorra mozdult volna, és kissé recsegő hangon megszólalt:

- Mondd csak, te mindig ilyen körülményes vagy? Ugye, nem gond, ha tegezlek? Kicsit idősebb vagyok, azt hiszem... - Nem gond. Igen..., én is úgy látom, a néni...

- Állj, állj! Azért csak vigyázz! És ne légy tiszteletlen! - Egyrészt: amit itt belőlem látsz, ne tévesszen meg! Másrészt: számoljunk csak! Itt vagyok, e szent helyen harminchárom éve és húsz napja. Előtte sudár fenyőlányként éltem huszonnyolc évet és harminc napot, /mielőtt kivágtak - komorodik el a hangja./ - Te hány éves vagy?

- Több, mint hatvan...

- Hát akkor, ki a nénike? - zárja le a kérdést, de nem fölényesen, hanem inkább csak a rend kedvéért. - De megmondom a nevemet, hogy legközelebb ne légy gondban a megszólítással: Fenyőbérci Filoména. Így hívnak. - Látta elképedésemet. - Biztosan rámaggattál valami egyszerű, rövid nevet, ami eszedbejutott.

- Áá! Hogy gondol ilyet? - motyogtam, és szerencsére vörösebb már nem lehettem, mint amilyen a hason fekvéstől voltam.

- Nagyon szép név! Valami ilyesmire számítottam - füllentettem.

- Még van esélyed, hogy jó ember legyél... Nem tudsz rendesen hazudni... Ezért megengedem, hogy tegezzél. Úgy könnyebb lesz a társalgás.

- Jaj, nagyon köszönöm! Szeretnék is kérdezni valamit... A szemed mindig csukva tartod, kedves Filoména? Amióta idekerültél? Vagy azért időnként, este, amikor senki sincs, kicsit körbekukucskálsz... Szörnyű lehet több, mint harminchárom éven keresztül...

- Ááá! Nincs ebben semmi szörnyű. Egyrészt, képzeld el, hogy hanyatt fekszel és rád lépnek, rád teszik a lábukat, tűsarokkal tipegnek a fejeden. Ha csukva van a szemem, ezek a dolgok nem árthatnak nekem. Szerencsére gyakran takarítanak, így az 'arcom' tisztaságára sem lehet panaszom. Másrészt, amióta itt vagyok, én ill. mi, már csak 'befelé' élünk. Az idők során már felfogtuk, magunkba ittuk az összes, számunkra lényeges információt ebből a mikro-világból: ismerjük a zajokat, a hangokat, az illatokat és a szagokat, a fényeket és az esti, nyugalmas sötétséget. Csukott szemmel is tudjuk, milyen szertartás lesz, jönnek-e családok, gyerekekkel, esik-e kint vagy süt a nap... A befelé élés pedig azt jelenti, hogy amióta deszkaként élem az életem, mert élem!, azóta csak az fontos, ami belül, a fahasáb belsejében történik. Már nem kell rügyet bontanunk, ágat növesztenünk fa-testünkön, nem kell levelet hajtanunk, táplálékot felvennünk és oxigént vagy széndioxidot termelnünk. Így már csak az a fontos, ami belül, magunkban történik.

- Dehát mi történik 'belül!?' - kérdeztem türelmetlenül.

- Igazából minden. Minden..., ami számunkra egyáltalán fontos lehet. - Válaszolta nyugodtan, elmélyülten...

Látva értetlenségemet és tanácstalanságomat, megértően így szólt:

- Na idefigyelj! Ti emberek kivágjátok a fákat, azaz elveszitek az életünket - legalábbis az egyiket. Feldolgozzátok, azaz még tovább rontjátok a helyzetünket. De nem ez a legnagyobb baj! Hiszen természetes élőhelyünkön is elpusztulnánk egyszer - bár sokkal lassabban. És kezdtek rájönni, hogy a saját érdeketekben is jó, ha ültettek újakat, a kiirtott erdők helyett. Az sem tragédia, ha szép bútort, hasznos eszközöket vagy akár házat építetek belőlünk. De fogalmatok sincs róla, hogy mi zajlik bennünk még ilyenkor is, amikor már alig hasonlítunk egykori magunkra! Sejtelmetek sincs arról a csodálatos életről, ami bennünk zajlik, egészen addig, amíg csak legalább egy kis szálka is marad belőlünk! Ebből elég! Régi ismeretségünkre való tekintettel, mutatok neked valamit. De szedd össze magad, agyon ne nyomjon a látvány! Ezt még soha senki nem láthatta. Megmutatom neked a szemem is, ha annyira kiváncsi vagy rá. Legalább lesz valami fogalmad, hogy is nézek ki igazán, ki is vagyok valójában. Mert nagyon igaz rátok, hogy a látszat alapján, elhamarkodottan és többnyire rosszul ítélitek meg a körülöttetek lévő dolgokat, sőt, még embertársaitokat is!... Most hajolj egészen közel az 'arcomhoz'! A szemeidet illeszd az enyémekre és nem kell kinyitnod, majd az én szemeimmel fogsz látni..., ha győzöd... - Úgy is tettem, ahogyan kérte...

Ekkor, hihetetlen! csukott szemhéjam mögött is megláttam az Ő szemeit...elmondhatatlan, milyenek voltak! ... Barnának láttam, amint barna az erdő talaja vagy a frissen szántott föld; barnának, mint némely fa törzse és barnának, mint az őzek, szarvasok vagy a nyulak szőrzetének színe.

Tiszták voltak azok a szemek, mint a hegyi patakok vagy tavak kristály-vize, áttetszőek, mint a halványkék levegőég és olyan tiszták, mint a pacsirta vagy a rigó éneke. És őszinték voltak, mint a vadgalamb turbékolása, vagy a farkas egyenes tekintete. Végül bájos és kedves nézés volt ezekben, mint a rókakölykök civakodása, a kisnyulak ugrándozása, vagy a vadkacsák totyogása anyjuk után a füves zsombékon. Emberi szemet még nem láttam ilyen kápráztatónak, ilyen mélységesnek! Amint hamarosan kiderült, nem is láthattam, annyi minden fért ezekbe a csoda-bio-kamerákba ... És ez még csak a bevezető volt a varázslathoz...

Tekintetem mintha lassan belekúszott volna ezekbe a ragyogó, titokzatos pupillákba, és valóban, már ezeken át láttam, de úgy, mint amikor belenézünk mindkét szemünkkel egy távcsőbe. Eltűnik a mellettünk, körülöttünk lévő környezet és ott találjuk magunkat a lencsék által kinagyított világban, amely persze, távolinak látszik ezáltal, mégis ott érezzük magunkat mi is, mintha a részese lennénk. De most nem egy pillanat alatt történt az 'odaút; mint amikor a távcsőbe nézünk, és már ott is termünk a 'másik' oldalon, hanem lassan, módszeresen, felderítve-befogadva az útbaeső látnivalót. Mintha egy biztos röptű madár csőrébe kapta volna a tekintetemet, és onnan ahol éppen vagyok, húzná és emelné magával, előre és a magasba, amerre éppen szállni kíván...

Így hát először tarka rét tűnt elő lábaimnál, ezen áthaladva gyors patak keresztezte utamat gyöngyözve, csilingelve. Tovább dombok hullámoztak, lábuknál tiszta vízű tó táplálta a völgy üde, zöld pázsitját. Majd hegyek emelkedtek előttem; cserjék, bokrok, feljebb tölgyek kapaszkodtak rézsűs oldalukba, aztán magasan, de még a hóhatár alatt egyenes törzsű, büszke fenyők álltak őrt. Feléjük tartottunk, a szédítő ormokra, ott is egy kisebb csoport volt a cél; úgy sejtettem emelkedésünk irányából. Végül szárnyasom megállapodott egy szürke törzsű, délceg faóriás egyik felső ágán. Ha szellemem-lelkem lélegezni tudott volna, meglehetősen nehezére esett volna ebben a kristálytiszta, ritka, friss levegőben. És ha érzékeny lett volna a hőmérsékletre, nagyon rosszul érezte volna itt magát. De jelen állapotában boldogságot, szabadságot és gyönyörűséget érzett. Úgy érezte, hazaérkezett.

- Gyere, itthon vagy! - hallatszott egy halk susogás. Akár a folytonos szél neszének is lehetett volna tulajdonítani. De én megismertem a hangját, tudtam, hogy Nála vagyok, befogadott Magába, hogy Vele eggyé válva egy időre részese lehessek annak a csodának, aminek Ő, annak idején; a hosszú, boldog évek alatt, amiket itt töltött.

Ekkor, végre, körülnézhettem... az Ő szemével; éreztem, ahogyan Ő, felfogtam, átéltem, amit és ahogyan Ő.

A látvány magával ragadott ... A szédítő magasságból elképzelhetetlen kép tárult elém. Felsorolni sem lehet azt a rengeteg színt, végtelen formát, a mozgásnak, mozdulatnak számtalan variációját, ami betöltötte a látóhatárt. Az erdők, fák, a föld változatos zöldje-szürkéje-barnája, a mezők, rétek harsogó színei, a folyók, tavak és az ég kékjének árnyalatai, önmagukban is elképzelhetetlen szépséget nyújtottak. Ehhez jöttek még a hegyek-völgyek, vízmosások, folyó- és tómedrek változatos formái, a hegyormok fura alakzatai.

És minden élt, mindenben élet volt, vagy legalább annak kezdeménye, lehetősége. Éltek a bokrok, fák, az ágak, a legkisebb gally és a levelek is. A levegő legkisebb rezzenésére megmozdult a lombkorona, levelek susogtak, ágak hajladoztak, pattogtak, ropogtak. Ha erősebb volt a szél, a törzsek is elegánsan hajladoztak; mintha csak bizalmasan egymáshoz hajolnának egy rövidke időre, hogy valami fontosat vagy érdekeset közöljenek szomszédjukkal.

Alant a fű- és virágszőnyeg is engedelmesen simult erre-arra, amint a pajkos szél elsuhant felettük. Ha a tavak felett nyargalt, a felszínüket megfodrozta, felborzolta, vagy akár kisebb-nagyobb hullámokat keltett rajtuk. Az erek, patakok vize enélkül is állandó mozgásban volt, csörögtek-csurogtak, surrogtak a gömbölyűre csiszolt színes köveken. Az állatokat pedig képtelenség volt követni még innen is, - legalábbis az emberi felfogóképességgel. Nem tudom, a fák hogyan csinálják? Ezernyi rovar, pillangó és különféle bogár zizegett, dongott, cirregett, ciripelt, döngicsélt, lebbent-rebbent a réteken, a bokrokon és a fákon. Az apró rágcsálók többnyire a föld alatt éltek, de itt is ott is megjelentek a fű és a virágok között, ahogy a dolguk megkívánta. A kisebb madarak is inkább a föld közelében repdestek; keresték eleségüket, táplálták, mindig éhes, hangoskodó fiókáikat. A kecskegidák, kisbárányok esetlenül próbálták követni anyjukat és ha tehették, inkább ugrándoztak, kergetőztek. A farkasok szívesen szegődtek a nyomukba; éhes gyomrukat megtölteni ilyenkor nyílt a legjobb alkalom. A szelíd erdő-mező lakók csendben, de éberen legelésztek; őzek, szarvasok, nyulak; csapatokban vagy külön-külön mutatkoztak. A hancúrozó rókafiaktól nem kellett tartaniuk, de még szüleiktól sem, mert ők éppen tojásrablással voltak elfoglalva. A medvék pedig örömmel fogyasztják az erdő-mező változatos gyümölcseit; de nem vetik meg a folyókban ficánkoló ezüstös halakat sem. A nagyobb madarak, mint például a fajdkakas, felrepülnek még a fák alsó ágaira is, onnan rikácsolnak és hívják leendő párjukat. Az ég valódi bajnokai pedig, a sasok, szinte követhetetlen magasságban keringve lesik zsákmányukat a földön, a vízben, vagy akár a levegőben...

Mindezt a szépséget átélhettem innen fentről, és olyan távlatokban, ahol a messzeség köde már egybemos minden látnivalót. Persze csak a töredékét mutattam most be mindannak, aminek részese lehettem; és csak a töredékét láttam mindannak, ami nyüzsgő, izgő-mozgó, eleven sokaságként az előttem lévő panorámát betöltötte és uralta.

De a másik, talán még ennél is nagyobb varázslat, ezután következett...

Már előzőleg, álmélkodásaim közben is éreztem valami bizsergés-félét a bensőmben; a testemben és a tagjaimbam. Ezt most úgy kell érteni: a fatörzsemben, gyökeremben, ágaimban, leveleimben... Valami állandó, finom mocorgást, mozgolódást éreztem fa-testem minden pontján. Kivehető volt az életnedvek áramlása 'gyökereimtől' egészen a leges-legfelső ágacskám legkisebb levélkéjéig. Áradt, éledt, burjánzott bennem az élet.

Szinte éreztem, ahogy a rostok, sejtek, a molekulák és a legparányibb alkotórészek képződnek bennem, növekednek, építenek engem. Nem túlzás, hogy érzékeltem a leendő évgyűrűk talán mikronnyi felrakódását törzsemre, amely majd egy év elteltével éri el végleges méretét. Halvány, szinte láthatatlan rügyecskék nőttek 'testemen', aztán megerősödtek, ágacskák, majd ágak lettek belőlük... /Tű/leveleim, amiket elandalított a napfény még ebben a magasságban is, megrészegülve itták az energiát-, életet adó fény- és meleg áramlást, amelyet napunk pazarló bőséggel ont ránk naponta, reggeltől estig.

Törzsem kérgén hangyák, bogarak, mindenféle rovarok rótták hosszú útjukat fel és le. Őket nem érzékeltem, legfeljebb azt, ha egy szarvasbogár méretű jószág csiklandozta enyhén az oldalamat kapargálásával. Hol egy mókus surrant fel a törzsemen, hol egy szorgos madár-szülő röppent a fészkére, amelyet egyik kényelmes ágamon épített leendő utódainak. Kicsit megijedtem, amikor egy méretes harkály rámtelepedett és határozott kopácsolásával vésni kezdte az oldalamat acélos csőrével.

Aztán rájöttem, hogy a gyors, határozott ütéseket, alig érzem, viszont nagyon megkönnyebbültem, mikor a gondos doktor jókora hernyót húzott ki az általa kivájt nyílásból. Ez a féreg egy idő múlva, sok társával a vesztemet okozhatta volna. Hálásan gondoltam segítőmre, aki, mielőtt továbbröppent, kissé oldalt fordította fejét, mintegy köszönésképpen. Egyre újabb és újabb kedves, meghitt esemény, látvány kötötte le a figyelmemet. Most éppen egy

búbos bankát figyeltem érdeklődéssel, aki valószínűleg eltévesztette a házszámot, mert tanácstalanul röpdösött egy ideig, míg egyszercsak határozottan odalibbent egy közeli kis odúhoz, és lábacskáival megkapaszkodott, amíg beadogatta a család számára összegyűjtött élelmet. Azért nem vette észre egyszerre, mert annyira jól dolgozott, olyan mesterien sikerült betapasztania lakásuk előzőleg tágas nyílását, hogy az szinte láthatatlan volt idegenek számára. Na, végre megtaláltad, - gondoltam -, ügyes vagy...

... ekkor mintha hirtelen támadt szél rázta volna egész valómat, egyre rángatott, és halkan hallottam, nagyon távolról:..

- Na, megvan, megtaláltad...?... A ráncigálás nem szűnt, már ingerülten kiáltani akartam, hogy hagyjon békén... ám ekkor, közvetlen közelről, emberi hangot hallottam, ami sehogy sem illett, iménti békés-boldog természeti környezetemhez.... És ebben a pillanatban lesújtva tapasztaltam, hogy 'visszatértem',... vissza a csodás, idilli világból,... a valóságba! Ott hasaltam a templom egyik padja alatt, arcomat a padlatra szorítva... Ebből gondolhatta a takarítást végző ismerősöm, hogy valamit elveszítettem a múltkor, és most azt keresem.

- Megtaláltad, amit kerestél? - kérdezte újra... Bosszúságomban és meglepődésemben csak kicsit később tudtam válaszolni...

- Igen... köszönöm... de sokkal többet, mint amit...

- Nem értette. Nem is csodálom. Fejcsóválva ott hagyott.

Ennek nagyon örültem, mert így nem hagyhattam ott a kedves Filoménát... Még egy pillanatra, odahajtottam a fejem az 'arcához', és csendben füleltem... Nagyon halkan, kicsit recsegősen, szálkásan, de már fiatalosabban, ezt véltem hallani vagy inkább felfogni:

- Gyere el máskor is... Még nem láttál mindent... - És egyik szemhéja leheletnyit megrebbent, mintha kacsintana.. Végigsimítottam gyöngéden a fát, amely magába zárta, de védelmezte is őt, lassan felegyenesedtem és csak mintegy magamnak mormoltam:

- Ne félj, eljövök! Már alig várom!...


______________________________________________________

Szerkesztette: Budai Orsolya

-

KORTÁRS TÜKÖR

Irodalmi és Művészeti Magazin

-

www.orsolyabudai.com

-

https://budaiorsolya.blogspot.com