Horváth - Tóth Éva

Horváth - Tóth Éva

A Szerző így mesél önmagáról: 

2020 áprilisában lesz egy éve, hogy a bennem kavargó mindenféle érzéseket, gondolatokat leírom, ilyen vagy olyan formában. Pár hete nem csak verseket, hanem rövidebb-hosszabb prózákat is papírra vetek. Nem tudom, hogy ez meddig tart, talán már holnap elmúlik a késztetésem erre, talán sosem. Abban sem vagyok biztos, hogy ez valóban az én utam- e. Azt tudom, hogy nagyon örülök, ha bárhol érdemesnek találják írásaimat arra, hogy szélesebb körben olvashassák mások is. S ha bárki csak egy pár percre megáll, míg olvas, az csodás dolog számomra.



HÍVOGATÓ

Csibevirág mosolyog már,
tavasz remeg kicsiny szirmán,
dérfehéren kikandikál
zsenge füvek zöld ablakán.

Búbánatnak nincsen helye,
trillát érlel ágak hegye,
dobog a szív rügyfakadást,
fészket rak a sordély, sármány.

Napfény csikland, szellő hintáz
parány cseppben virág búbján.
Repülj, suhanj, segíts tavasz!
Víg örömmel létet fakassz!

♡ 


ALKONYI RANDEVÚ

Bársony talpán lopódzik hangtalan,
s álmosan nyújtóz végig a tájon
szürke testével a hűs alkonyat.
Dorombolva henyél a díványon,
majd kárpitjának szálai közé
karmolja az elmúlás árnyait.

Kerekedő Hold fénye néz sötét
szobámba, látja lehullt szirmaim.
Reszket a remény lelkem húrjain,
fejem párnámra hajtom és várlak.
Jöjj az álommal s csókolj karmazsin
ajkaddal! Vess véget a magánynak!

Vörösen reped a hajnal, illan
a csók. Visszavárlak álmaimban.


♡ 


SZENDERÍTŐ

Ringatózunk az est hullámain,
tengerként zúg a csönd, pillád nehezül,
lezárod, s porlad pelyhes szárnyain
tejillatú álmod, majd szenderülsz.

Nézem arcodon ernyedt nyugalmad,
hallom, ahogy az elcsendesülő nap
ritmusa lomhul benned szuszogva,
gőgicsél egy sóhaj, majd elszárnyal.

Átkarol minket a sejlő félhomály,
a dolgos ma is elmúlt boldogan,
felettünk fodroz a csillagóceán,
és szíved szunnyad szívemre hullva.




ÜRESEN ÁLL A HÁZ 

A tornácon ott áll a rövid lábú széked,
Kifakította a napfény rajta a huzatot.
A padló halk reccsenései őrzi lépted
Nyomát, a kárpitok rabul ejtették illatod.

Könyveid tetején a por múló időt mutat,
A lapok némán rejtik ujjaid kihűlt nyomát.
Kötött mellényed szemeivel hiába kutat
Utánad, fogason szomorún lógatja tovább magát.

Féltett virágaid sóhajtva sárgulnak az ablakban,
Kézimunkáid kis kosárkában félig sem készen,
Ruháid a szekrényben állnak makacsul, vasaltan.

Eresz alatt gazdátlan pókháló leng a szélben,
A kerti kúton füles bögre áll szárazon hallgatva.
Behunyt szemmel elképzelem, hogy ott ülsz a székben.

/Nagyszüleim emlékére/


♡ 


KALITKÁK

Elhúzott függönyöd résén a délután
lágyan csordogál
és méz-sárga szálakat aggat hajadba.
Megváltoztál.

A kék tollad, mint egy rosszul beállított
rádió, serceg
a papírlapon, a betűk kifulladnak,
mert úgy sietsz.

Azt hiszed, nem érek rá, nekem igyekszel.
Másképp nézek rád.
Lennék szívedben kék madár, ha engednéd,
ha akarnád.

Bennem toporogva matat a maradás,
az idő megállt,
amikor nekem adtál egy darab mosolyt,
lelkemre szállt.

Nem merlek érinteni, nehogy elillanj
az életemből,
csak nézlek és hagyom, hogy kattanjon a zár
messzi csendből 

forrasztott kalitkád ajtaján, hol boldog
rabodként várok,
hátha ébred egy ölelésed számomra.
Édes álmom.