Horváth - Tóth Éva

Horváth - Tóth Éva

A Szerző így mesél önmagáról: 

2020 áprilisában lesz egy éve, hogy a bennem kavargó mindenféle érzéseket, gondolatokat leírom, ilyen vagy olyan formában. Pár hete nem csak verseket, hanem rövidebb-hosszabb prózákat is papírra vetek. Nem tudom, hogy ez meddig tart, talán már holnap elmúlik a késztetésem erre, talán sosem. Abban sem vagyok biztos, hogy ez valóban az én utam- e. Azt tudom, hogy nagyon örülök, ha bárhol érdemesnek találják írásaimat arra, hogy szélesebb körben olvashassák mások is. S ha bárki csak egy pár percre megáll, míg olvas, az csodás dolog számomra.


ALKONYI RANDEVÚ

Bársony talpán lopódzik hangtalan,
s álmosan nyújtóz végig a tájon
szürke testével a hűs alkonyat.
Dorombolva henyél a díványon,
majd kárpitjának szálai közé
karmolja az elmúlás árnyait.

Kerekedő Hold fénye néz sötét
szobámba, látja lehullt szirmaim.
Reszket a remény lelkem húrjain,
fejem párnámra hajtom és várlak.
Jöjj az álommal s csókolj karmazsin
ajkaddal! Vess véget a magánynak!

Vörösen reped a hajnal, illan
a csók. Visszavárlak álmaimban.


♡  


SZENDERÍTŐ

Ringatózunk az est hullámain,
tengerként zúg a csönd, pillád nehezül,
lezárod, s porlad pelyhes szárnyain
tejillatú álmod, majd szenderülsz.

Nézem arcodon ernyedt nyugalmad,
hallom, ahogy az elcsendesülő nap
ritmusa lomhul benned szuszogva,
gőgicsél egy sóhaj, majd elszárnyal.

Átkarol minket a sejlő félhomály,
a dolgos ma is elmúlt boldogan,
felettünk fodroz a csillagóceán,
és szíved szunnyad szívemre hullva.


♡  


ÜRESEN ÁLL A HÁZ 

A tornácon ott áll a rövid lábú széked,
Kifakította a napfény rajta a huzatot.
A padló halk reccsenései őrzi lépted
Nyomát, a kárpitok rabul ejtették illatod.

Könyveid tetején a por múló időt mutat,
A lapok némán rejtik ujjaid kihűlt nyomát.
Kötött mellényed szemeivel hiába kutat
Utánad, fogason szomorún lógatja tovább magát.

Féltett virágaid sóhajtva sárgulnak az ablakban,
Kézimunkáid kis kosárkában félig sem készen,
Ruháid a szekrényben állnak makacsul, vasaltan.

Eresz alatt gazdátlan pókháló leng a szélben,
A kerti kúton füles bögre áll szárazon hallgatva.
Behunyt szemmel elképzelem, hogy ott ülsz a székben.

/Nagyszüleim emlékére/


♡ 


KALITKÁK

Elhúzott függönyöd résén a délután
lágyan csordogál
és méz-sárga szálakat aggat hajadba.
Megváltoztál.

A kék tollad, mint egy rosszul beállított
rádió, serceg
a papírlapon, a betűk kifulladnak,
mert úgy sietsz.

Azt hiszed, nem érek rá, nekem igyekszel.
Másképp nézek rád.
Lennék szívedben kék madár, ha engednéd,
ha akarnád.

Bennem toporogva matat a maradás,
az idő megállt,
amikor nekem adtál egy darab mosolyt,
lelkemre szállt.

Nem merlek érinteni, nehogy elillanj
az életemből,
csak nézlek és hagyom, hogy kattanjon a zár
messzi csendből 

forrasztott kalitkád ajtaján, hol boldog
rabodként várok,
hátha ébred egy ölelésed számomra.
Édes álmom.