John Bordas

John Bordas

A Szerző így mesél önmagáról:

A nevem Bordás János, Texasban élek, 74 éves múltam. Magyar tanárnak készültem, de az élet úgy hozta, hogy a tiszti akadémián találtam magam. Már kisgyerekkorom óta írok, de amikor bevonultam, elhatároztam, hogy többé nem írok. 50 évig hallgattam, de a gát átszakadt, muszáj írnom. Talán nem késő...

HOL NEM VOLT..

Ha kérdeznék elmondanám 
milyen is volt az én tanyám,
ahol mint kisgyerek éltem
versen, vizen és kenyéren.

A ház zsupja vastag, lompos,
busa racka - juh bozontos,
esőtől és portól sáros
itt - ott mohás, amott nyákos.

Udvar hosszú, végig poros,
szürke liszt volt, oly bársonyos,
disznó ólak túlsó végén,
szögesdrót a kerítésén.

Kacsák, tyúkok szerte széjjel,
csipegettek szenvedéllyel,
konyha előtt egy kemence;
kenyér régen sült már benne.

Ma már ez csak emlék lehet,
szél vitte el vagy egy ecset
festett helyén toronyházat;
mostanra csak ezt találtad.

Véget ért egy idilli kor -
a haszonvágy mindent tipor,
nincsen már falusi élet,
meghalt; ez megoldott képlet.

Lásd, az idő meg nem állhat,
tán az élet jobbra válthat.
Don Quixote nem lovagol,
szélmalomnak sem udvarol.

De a szívem azért még fáj,
elváltozott ez a fertály,
megtapsolom ezt az új kort;
de én iszom csak az óbort.

♡  

ŐSZI KÉPEK

Sólyompár kering a mező felett,
csak vitorláznak, szárnyuk nem mozdul,
zsákmányra lesnek éles szemek;
lesz kinek sorsa végzetre fordul.

Kora ősz van, az ég még csillámlik,
párával vegyül a kék végtelen,
a nap békésen csigaként mászik;
csend, nyugalom honol a kerteken.

Fák a távolban suttogva állnak,
levél koronájuk sárga - vörös,
ágaik érzik vége a nyárnak
s eljön a tél mint őrült üstökös.

De amíg lehet, fürdik az élet
meleget adó arany sugárban,
tudják :az első fagy vet majd véget
ennek a csodás őszi világnak.

♡ 

AZ IDŐ KAPUJÁBAN..
(kvantum gondolatok)

Az idő némán feszül a térben
- egy felfoghatatlan dimenzió -
Idő egy dallam mátrix zenében,
kúszik velünk mint ezüst folyó.

Az idő az univerzum kulcsa,
csillagok között vár nesztelenül.
Csillag tömege magához húzza;
s egy dimenzióval feljebb kerül.

Sebessége más minden csillagnál;
csigaként mászik vagy hussan mint sas.
Idő ha megáll az élet stagnál,
vagy az idő foga rág mint a vas.

Az idő áll, szalad vagy álmodik,
csillagok között féreglyukat ás,
az idő nem él, így sosem változik
és mégis ő maga a változás.

Az idő a kapu a csillagok között
- beleremegnek csillagrendszerek -
idő és tér egymással ötvözött;
szívdobbanással számol perceket.

S a szívdobbanás méri az időt,
ahol szív dobog ott élet ketyeg.
Minden másodperc hoz egy új jövőt;
amit a következő eltemet.

Tudjuk, hogy az idő nem létezik,
múlt, jelen, jövő együtt száll tova.
Ember ki az órával kérkedik:
méri ami nincs - szegény ostoba.


♡ 

MIÉRT...

Gondolkodom, hogy miért élünk
Mennyet földre miért cserélünk;
Élhessünk testben, fájdalomban
- lélekben/testben elhagyottan -
Elgondolom, hogy miért élünk,
Mi célból jöttünk s miért égünk
Milyen színház, miféle dráma
Írta nevünk a címlapjára
Kik vagyunk mi és hová tartunk
Napfény vagy sötét festi arcunk
Milyen útra rendelt a végzet
Napot hozunk vagy sötétséget
Mely fon koszorút a világra
Hol csend és béke szökik szárba
Vagy létünk pusztulásra érett
És festünk új Guernica képet
Ezúttal szerte minden népen
Ahogy van írva az Igében:
Ez a nemzedék lesz a záró
Újvilág ajtaját kitáró
Reszkető kezű félszeg ember
Megérti csakis szeretettel
Léphet be eme új világba
Ahol az élet trófeája
Nem vagyon, hírnév, fényes arany
Sem hamis eszme: tisztátalan
De ünnepélyes testvériség
Ahol a szívek és az elmék
Összefonódnak oldhatatlan
Egy felemelő szent kapocsban
Hát ez a világ miért élünk
S pezsgős pohárral összeérünk
Törjük a poharat szilánkra
Igy koccintsunk ez új világra
Lásd ó világ így véget érhet:
Szabad lettünk, nem hajtunk térdet.


 

ŐSZ VAN ...

Lassú léptekkel ballag az ősz,

távolról jön, és még nem siet,

lehajtott fejjel, komótosan,

léptét számolja, mindegyiket.

A nyárral még egy követ fújnak,

ölelkezve táncot lejtenek,

aranyló, fényes napsugárban

dermesztő hajnalok rejlenek.

De néha már sóhajt nagyokat,

felhőket terel a sóhaja,

ám a hideg szél szárnya alatt

megcsapja orrunk hó illata.

A madarak is tovaszálltak,

már csak a varjak nótája zeng,

az élet ágyát megvetette,

s hófelhők gyűlnek már odafent.

Az ősz most gyorsítja lépteit,

a téllel ő rég versenyben áll,

mire az ősz végleg búcsút int,

a tél a Földön otthont talál.


♡  


ELHAGYOTT SÍROK...


Ki a hazától távol él,

az sírokat nem látogat.

Ilyenkor sír vagy elbeszél

hátrahagyott sírhalmokat.

Nem járhatsz temetőbe,

kit szerettél, otthon maradt -

nem merültek feledőbe,

szíved, lelked kettéhasadt.

Neked maradt csak a mécses,

gyertyasor a tűzhely előtt,

szemed könnyeidtől fényes,

mormolsz imát vagy köszönőt.

Áldod őket; szidod sorsod,

hogy az élet kettészakadt,

sírhantjukat nem gondozod

(nyüszítesz síró szavakat.)

Aki eljön, otthagy mindent,

hazát, házat, halottakat,

őszre fordul itt a mindszent -

késő a bánat, gondolat.


♡  


MŰVÉSZETEK


A dal, ha csendes, mélyre hat,

sok szimfónia megríkat,

némely festmény szívbe markol -

vagy néha elönt áhítat.

Csak egy futam a zongorán,

skandálsz egy versszak dallamán,

buta dal füledbe fészkel,

vagy lábad dobol ritmusán.

Megrázó filmet, ha nézel,

némely vezérszót idézel,

szíved szorítja lányregény -

valósággal szembe nézel.

A művészetek árnyai

az örök élet szárnyai,

művészet nélkül az ember:

csak ölni tud - s nem játszani.

♡