Kosár
0
0 Ft
John Bordas
John Bordas
A Szerző így mesél önmagáról:
A nevem Bordás János, Texasban élek, 74 éves múltam. Magyar tanárnak készültem, de az élet úgy hozta, hogy a tiszti akadémián találtam magam. Már kisgyerekkorom óta írok, de amikor bevonultam, elhatároztam, hogy többé nem írok. 50 évig hallgattam, de a gát átszakadt, muszáj írnom. Talán nem késő...
HOL NEM VOLT..
Ha kérdeznék elmondanám
milyen is volt az én tanyám,
ahol mint kisgyerek éltem
versen, vizen és kenyéren.
A ház zsupja vastag, lompos,
busa racka - juh bozontos,
esőtől és portól sáros
itt - ott mohás, amott nyákos.
Udvar hosszú, végig poros,
szürke liszt volt, oly bársonyos,
disznó ólak túlsó végén,
szögesdrót a kerítésén.
Kacsák, tyúkok szerte széjjel,
csipegettek szenvedéllyel,
konyha előtt egy kemence;
kenyér régen sült már benne.
Ma már ez csak emlék lehet,
szél vitte el vagy egy ecset
festett helyén toronyházat;
mostanra csak ezt találtad.
Véget ért egy idilli kor -
a haszonvágy mindent tipor,
nincsen már falusi élet,
meghalt; ez megoldott képlet.
Lásd, az idő meg nem állhat,
tán az élet jobbra válthat.
Don Quixote nem lovagol,
szélmalomnak sem udvarol.
De a szívem azért még fáj,
elváltozott ez a fertály,
megtapsolom ezt az új kort;
de én iszom csak az óbort.
♡
ŐSZI KÉPEK
Sólyompár kering a mező felett,
csak vitorláznak, szárnyuk nem mozdul,
zsákmányra lesnek éles szemek;
lesz kinek sorsa végzetre fordul.
Kora ősz van, az ég még csillámlik,
párával vegyül a kék végtelen,
a nap békésen csigaként mászik;
csend, nyugalom honol a kerteken.
Fák a távolban suttogva állnak,
levél koronájuk sárga - vörös,
ágaik érzik vége a nyárnak
s eljön a tél mint őrült üstökös.
De amíg lehet, fürdik az élet
meleget adó arany sugárban,
tudják :az első fagy vet majd véget
ennek a csodás őszi világnak.
♡
AZ IDŐ KAPUJÁBAN..
(kvantum gondolatok)
Az idő némán feszül a térben
- egy felfoghatatlan dimenzió -
Idő egy dallam mátrix zenében,
kúszik velünk mint ezüst folyó.
Az idő az univerzum kulcsa,
csillagok között vár nesztelenül.
Csillag tömege magához húzza;
s egy dimenzióval feljebb kerül.
Sebessége más minden csillagnál;
csigaként mászik vagy hussan mint sas.
Idő ha megáll az élet stagnál,
vagy az idő foga rág mint a vas.
Az idő áll, szalad vagy álmodik,
csillagok között féreglyukat ás,
az idő nem él, így sosem változik
és mégis ő maga a változás.
Az idő a kapu a csillagok között
- beleremegnek csillagrendszerek -
idő és tér egymással ötvözött;
szívdobbanással számol perceket.
S a szívdobbanás méri az időt,
ahol szív dobog ott élet ketyeg.
Minden másodperc hoz egy új jövőt;
amit a következő eltemet.
Tudjuk, hogy az idő nem létezik,
múlt, jelen, jövő együtt száll tova.
Ember ki az órával kérkedik:
méri ami nincs - szegény ostoba.
♡
MIÉRT...
Gondolkodom, hogy miért élünk
Mennyet földre miért cserélünk;
Élhessünk testben, fájdalomban
- lélekben/testben elhagyottan -
Elgondolom, hogy miért élünk,
Mi célból jöttünk s miért égünk
Milyen színház, miféle dráma
Írta nevünk a címlapjára
Kik vagyunk mi és hová tartunk
Napfény vagy sötét festi arcunk
Milyen útra rendelt a végzet
Napot hozunk vagy sötétséget
Mely fon koszorút a világra
Hol csend és béke szökik szárba
Vagy létünk pusztulásra érett
És festünk új Guernica képet
Ezúttal szerte minden népen
Ahogy van írva az Igében:
Ez a nemzedék lesz a záró
Újvilág ajtaját kitáró
Reszkető kezű félszeg ember
Megérti csakis szeretettel
Léphet be eme új világba
Ahol az élet trófeája
Nem vagyon, hírnév, fényes arany
Sem hamis eszme: tisztátalan
De ünnepélyes testvériség
Ahol a szívek és az elmék
Összefonódnak oldhatatlan
Egy felemelő szent kapocsban
Hát ez a világ miért élünk
S pezsgős pohárral összeérünk
Törjük a poharat szilánkra
Igy koccintsunk ez új világra
Lásd ó világ így véget érhet:
Szabad lettünk, nem hajtunk térdet.
♡
ŐSZ VAN ...
Lassú léptekkel ballag az ősz,
távolról jön, és még nem siet,
lehajtott fejjel, komótosan,
léptét számolja, mindegyiket.
A nyárral még egy követ fújnak,
ölelkezve táncot lejtenek,
aranyló, fényes napsugárban
dermesztő hajnalok rejlenek.
De néha már sóhajt nagyokat,
felhőket terel a sóhaja,
ám a hideg szél szárnya alatt
megcsapja orrunk hó illata.
A madarak is tovaszálltak,
már csak a varjak nótája zeng,
az élet ágyát megvetette,
s hófelhők gyűlnek már odafent.
Az ősz most gyorsítja lépteit,
a téllel ő rég versenyben áll,
mire az ősz végleg búcsút int,
a tél a Földön otthont talál.
♡
ELHAGYOTT SÍROK...
Ki a hazától távol él,
az sírokat nem látogat.
Ilyenkor sír vagy elbeszél
hátrahagyott sírhalmokat.
Nem járhatsz temetőbe,
kit szerettél, otthon maradt -
nem merültek feledőbe,
szíved, lelked kettéhasadt.
Neked maradt csak a mécses,
gyertyasor a tűzhely előtt,
szemed könnyeidtől fényes,
mormolsz imát vagy köszönőt.
Áldod őket; szidod sorsod,
hogy az élet kettészakadt,
sírhantjukat nem gondozod
(nyüszítesz síró szavakat.)
Aki eljön, otthagy mindent,
hazát, házat, halottakat,
őszre fordul itt a mindszent -
késő a bánat, gondolat.
♡
MŰVÉSZETEK
A dal, ha csendes, mélyre hat,
sok szimfónia megríkat,
némely festmény szívbe markol -
vagy néha elönt áhítat.
Csak egy futam a zongorán,
skandálsz egy versszak dallamán,
buta dal füledbe fészkel,
vagy lábad dobol ritmusán.
Megrázó filmet, ha nézel,
némely vezérszót idézel,
szíved szorítja lányregény -
valósággal szembe nézel.
A művészetek árnyai
az örök élet szárnyai,
művészet nélkül az ember:
csak ölni tud - s nem játszani.
♡